"A Nyugat hosszú távon hátrányba kerül" | #moszkvater

Karácsonyi fények az orosz fennhatóság alatti Mariupolban 2024. december 29-én

Fotó:EUROPRESS/STRINGER/AFP

- Az ukrajnai háború túlmutat önmagán, hiszen valójában a világrend átalakulásának jelenleg kiemelt terepe. Így a tétek Moszkva számára óriásiak, a háború kimenetele ugyanis alapvetően meghatározza Oroszország jövőbeli helyét a világban, sőt hatással lehet a belső stabilitására is. A Kreml most nemcsak az orosz társadalom, de a világ, benne a Nyugat mellett a "globális Dél" miatt sem mutathat gyengeséget, közben persze nem léphet át bizonyos határokat sem...

Részben osztom ezt a nézőpontot, de nem minden aspektusában. Véleményem szerint Oroszország sem lehet igazán boldog a jelenlegi helyzet miatt, de ha a hosszú távú következményeket vizsgáljuk, a Nyugat már elveszítette a játszmát. Vegyük például 1991-et: a hidegháborús győzelem egyik szimbóluma a Nyugat számára Oroszország volt, amelyet sajnos nem kellett volna ennyire könnyelműen elpazarolniuk. A Nyugat felsőbbrendűsége, amelybe belesüppedtek, végül buta döntésekhez vezetett. Közben Oroszország is elvesztette Ukrajnát, de a súlya és befolyása messze felülmúlja azt, amit Ukrajna képvisel. Ukrajna inkább egy túlbuzgó illúzió, egy mesterségesen kialakított trófea, ha úgy tetszik, csupán vigaszdíj. Ebből a szempontból a Nyugat saját magát csapja be. De nézzük meg Kínát is: a Nyugat úgy vélte, hogy a globalizáció révén képes lesz belső átalakulásra ösztönözni Pekinget, és így irányítani azt. Ezzel szemben Kína, a maga gazdasági erejével, most már a világ mozgását diktálja. Az Egyesült Államok befolyása még Latin-Amerikában is csökkent. Ha Oroszország most elfogadná a konfliktus befagyasztását, a Nyugat stratégiai értelemben már most is kudarcot vallott. Bár próbálja elhitetni magával az ellenkezőjét, a tények makacs dolgok. Oroszország atomarzenálja és hatalmas erőforrásai miatt továbbra is jelentős tényező marad. Az ország csak erősebbé válik. Ezen kívül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Oroszország kihívást intézett a Nyugathoz, amelyre a Nyugat nem tudott valóban hatékony választ adni. Ezért egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Nyugattal szemben fel lehet lépni, noha mindenki retteg a közvetlen összecsapástól. A Nyugat nem hajlandó belátni, hogy hosszú távon már elvesztette a csatát, még akkor is, ha képes lenne megállítani Oroszországot a jelenlegi frontvonalaknál. Ha visszatekintünk 1991-re, láthatjuk, hogy a Nyugat győzelme az lett volna, ha sikerül megszereznie az irányítást a posztszovjet térség és Kína felett. Harminc év elteltével világosan látható, hová jutottunk. Ráadásul az utóbbi három évben felerősödött a globális Dél önálló identitásának kialakulása. Érdemes elgondolkodni azon, mit is veszített a Nyugat, és mit nyer ehelyett: egy meggyengült Ukrajnát és Zelenszkijt. Ez nem éppen a legfényesebb mérleg! Főleg, hogy ez nem trófea, hanem inkább problémák sorozata.

- Az európai elit ezt valahogy nem akarja felfogni, de a stratégiai gondolkodás képességének hiányában talán nem is látja. De azért Oroszország számára is gondot okozna, ha a Nyugat rákényszerítené Oroszországot arra, hogy a jelenlegi frontvonalak mentén befagyasztanák a konfliktust...

Teljesen egyetértek, de míg ez Oroszország számára nem jelent végzetes kihívást, addig a Nyugat szempontjából stratégiai hátrányt jelent. Hosszú távon a veszteségek folyamatosan növekedni fognak, és az a modell, amely egykor ígéretesnek tűnt, mára már elvesztette vonzerejét.

Mikorra érhetjük el az új erőegyensúlyt, és miként formálódik az a sokat vitatott multipoláris világrend?

A jelenlegi trendek tükrében Európa helyzete egyértelműen gyengülni látszik, különösen, ha még Ukrajna terhe is a nyakába nehezedik. Az orosz-kínai kapcsolatok, valamint a logisztikai blokádok csökkentik a kontinens versenyképességét, ami a tőke és az üzleti szféra elvándorlásához vezethet – sokan már az Egyesült Államokba helyezik át székhelyüket. Az Egyesült Államok minden erejével igyekszik megőrizni dominanciáját, de a globális befolyása, amely a '90-es években még erőteljes volt, mára már megcsappant. Eközben a globális Dél, beleértve a BRICS országokat és a sanghaji együttműködést, a felmerülő kihívások ellenére is erősödik, és folyamatosan növekvő szuverenitásra tesz szert. Ez a Nyugat számára kedvezőtlen irány, hiszen a '90-es évek viszonyai voltak a legkedvezőbbek számukra. A Nyugat azonban nem tudott élni ezzel a lehetőséggel, mivel az agresszív terjeszkedés politikája visszafelé sült el. A befolyásuk megőrzésére irányuló törekvésekben az elit degradációja miatt nem volt elegendő bölcsesség. Vegyük például Amerikát: Joe Biden a maga módján még Leonyid Brezsnyevnél is szánalmasabbnak tűnik. Kamala Harris? Nehezen elképzelhető, hogy ő a világ első számú hatalmának vezetője lehet. Donald Trump ugyan karizmatikus figura, de kiszámíthatatlan kalandor. Európa vezetőinek helyzete sem rózsás: Abuta Baerbock, a szürke Olaf Scholz, vagy a magát kis Napóleonnak képzelő Emmanuel Macron mind olyan politikusok, akik félnek kimondani az igazságot. Ez a helyzet az utolsó szovjet évtizedekre emlékeztet, és ha nem változik, zsákutcába vezet.

Térjünk vissza Oroszország kihívásokkal teli helyzetére. Vajon a vezetőkben rejlik-e elegendő bölcsesség ahhoz, hogy navigáljanak a jelenlegi bonyolult körülmények között? Képes-e az orosz külpolitika, amely Jevgenyij Primakov nyomdokain halad, helyesen értékelni a nemzetközi trendeket? Elérkezett-e az idő, hogy a Trubeckoj és társai által több mint egy évszázada megfogalmazott eurázsiai elképzelések végre valóra váljanak? Mit is jelent valójában ez az eurázsiai fordulat, és milyen hatásai lehetnek a régió jövőjére?

A helyzet valóban rendkívül bonyolult. A Trubeckoj-féle eurázsiai iskola nem áll közel a szívemhez; számomra ez inkább egyfajta elméleti konstrukció, mintsem valóságbeli alapokon nyugvó megközelítés. Úgy vélem, Oroszország sajátos civilizációs vonásokkal rendelkezik, amelyek történelmi és kulturális hagyományokra épülnek, és amelyek egyedülálló vallási identitásukkal is gazdagítják a világot. Ha azonban a jelenlegi helyzetet nézzük, az világos, hogy Európa egyre inkább távolodik Oroszországtól, sőt, a kapcsolataink drámai módon megszakadtak, ami az Északi Áramlat felrobbantásához is vezetett. Az európai orientáció, amely eddig fontos volt, gyakorlatilag eltűnt. Milyen lehetőségei maradtak Oroszországnak ebben a kihívásokkal teli időszakban? Ráadásul, a világgazdaság fókusza egyértelműen Ázsiába terelődik. Az eurázsiai gondolkodás lehet vonzó egyesek számára, míg mások elutasíthatják, de az objektív valóság az, hogy a Nyugat által teremtett helyzetben Oroszországnak nem maradt más választása, mint alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

- Úgy is értelmezhetjük, hogy a keleti fordulat nem ideológiai indíttatásból, hanem a körülmények pragmatikus válaszlépéseként valósult meg?

Igen, véleményem szerint Oroszországnak nem csupán Európához vagy Ázsiához kellene viszonyulnia, hanem egy önálló civilizációként kellene megjelenítenie magát, amely saját egyedi értékeivel és kultúrájával rendelkezik.

Hogyan képzeli el Oroszország a saját szerepét az átalakuló világrendben? Vajon reálisan értékeli-e a helyzetét és lehetőségeit?

Oroszország, saját akaratától és vágyaitól függetlenül, jelentős szereplője a globális politikai színtérnek. Bár Putyin gondolatai rejtélyesek, a multipoláris világ víziója egyre inkább valósággá válik, és jól tükrözi a nemzetközi viszonyok alakulását. Oroszország nem aspirál arra, hogy a világ vezető hatalma legyen, mint ahogy azt a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok tette, de a multicentrikus modell keretein belül Észak-Eurázsia középpontja reális célkitűzés. Az orosz vezetés tisztában van a lehetőségeivel, és elutasítja, hogy a világ egyetlen domináló hatalma legyen, függetlenül attól, hogy az Amerika vagy Európa. Habár ezek a régiók továbbra is jelentős befolyással bírnak, Oroszország nem nézi tétlenül, ahogy a Nyugat megőrzi hegemóniáját. A multicentrikus világ víziója tehát nem csupán a jelenlegi helyzet reális ábrázolása, hanem a globális közvélemény támogatását is élvezi. A világ elkerülhetetlenül ebbe az irányba fejlődik, még akkor is, ha a Nyugat nem hajlandó szembenézni ezzel a ténnyel.

- Milyen irányt képvisel Oroszország a posztszovjet térségben? A birodalmi örökségét követve, mint a térségért felelős központ, vagy inkább a Jelcin-féle megközelítést ölelve, amely az ország érdekeinek védelmét és érvényesítését célozza?

A birodalmi gondolkodás öröksége folyamatosan jelen van Oroszország politikai diskurzusában, és ez a tendencia a jövőben sem fog változni. Jelenleg azonban az ukrajnai konfliktus leköti az orosz vezetés figyelmét, így a fő prioritás a biztonsági érdekeik védelme. Oroszország potenciálisan képes lenne a térség központi szerepére, de Putyin nem kívánja a Szovjetuniót újjáépíteni, hiszen a környező országok elitjei ezt a lehetőséget rettegéssel szemlélik. A posztszovjet térség vezetői ragaszkodnak a frissen szerzett önállóságukhoz és hatalmukhoz, ami miatt gyakran oroszellenes politikát folytatnak. Ennek következtében Oroszország számára könnyebb kapcsolatokat kialakítani Kínával vagy Indiával, mint a volt szovjet tagállamokkal.