Az Alkonyat vámpírja továbbra is jelen van a kulturális diskurzusban, és a MeToo mozgalomra is hatással volt.

A közösségi média színpadán ismét fellángolt az Alkonyat-őrület, és nem véletlenül. De vajon miért éri meg újra felfedezni ezt a világot? Stephenie Meyer megkésett folytatása, a Midnight Sun, új dimenziót ad az eredeti történethez, hiszen Edward Cullen szemszögéből meséli el a már jól ismert eseményeket. Ez a friss perspektíva nemcsak mélyebb betekintést nyújt a vámpír belső vívódásaiba, hanem egy újfajta érzelmi réteggel is gazdagítja a történetet. A vámpír és az ember közötti kapcsolatban a félelem és a vágy dinamikája mindig is összetett volt. Edward küzdelmei a saját természetével és a Bella iránti érzéseivel folyamatosan feszültséget generálnak, amely bemutatja, hogy a vonzalom nem csupán romantikus, hanem sokszor életveszélyes is. Ezen a határon egyensúlyozva, Meyer tabusítja és egyben túl is tolja a szexualitás témáját, rávilágítva a vámpírok világának sötét vonásaira és az emberi érzések bonyolultságára. A Midnight Sun olvasása bűnös élvezet, amely sokkal komplexebb, mint amilyennek elsőre tűnik. A kérdés már csak az, hogy ez a felfedezés valóban olyan veszélyt jelent-e, mint amilyennek látszik, vagy csupán egy újabb lehetőséget ad arra, hogy mélyebben megértsük azokat a karaktereket, akiket évek óta ismerünk. Az Alkonyat-univerzumban való barangolás tehát nem csupán nosztalgia, hanem egy izgalmas, új értelmezési lehetőség is.

A 2008-as Alkonyat filmben Edward Cullen, a titokzatos vámpír, egy erdő mélyén, kigombolt ingben lepi meg gimnáziumi szerelmét, Bellát. Amikor a napfény megcsillan a bőrén, az olyan, mint egy varázslatos látomás, és Bella csak ámulva nézi a félelmetes ragadozó ragyogását, szinte képtelen felfogni, hogy mit is lát valójában.

Több mint egy évtized elteltével, 2020-ban egy Twitteren megosztott kép indította el a "this is the skin of a killer, Bella" mémek áradatát, melynek mondatából azóta ikonikus szállóige lett. A variációk sokasága született, de a legemlékezetesebb talán a Robert Pattinsonnal és a melegítővel készült verzió, ami hihetetlen cringe-faktort produkál. Persze nem meglepő, hiszen az Alkonyat-franchise olvasása és nézése során is rendre szembesülünk a kínos helyzetekkel és dialógusokkal. Szinte elviselhetetlen ez a kínosság. Stephenie Meyer írásai azonban egy különös úton vezetnek minket, amely lehetővé teszi, hogy a cikiség, esetlenség és logikátlanság túltolása ne váljon frusztrálóvá. Inkább csak elmosódik az agyunkban. Ez talán az egyik magyarázata az Alkonyat reneszánszának: a COVID alatt és azóta is általánosan uralkodó kiábrándultság és feszültség miatt sokan inkább a valóságtól való menekülésként választják a szórakozás agyatlan, trash formáit.

2025-re az Alkonyat-mémek továbbra is virágzanak a TikTok és Instagram platformjain. Ráadásul Robert Eggers Nosferatu újragondolása is megmutatta, hogy a vámpírfilmek mindig képesek megragadni a közönség fantáziáját. Főleg akkor, amikor a jól ismert vámpírkarakterek újra életre kelnek. Ebből a perspektívából nézve nem meglepő, hogy Stephenie Meyer a 2020-as évek elején úgy döntött, újra elmeséli az Alkonyat történetét, ezúttal Edward szemszögéből. Az viszont már más kérdés, hogy a Midnight Sun című, késlekedő folytatás nem vált olyan népszerűvé, mint az előző részek. Amikor megjelent, mi is figyelmen kívül hagytuk, de a megújult Alkonyat-rajongás láttán úgy éreztük, érdemes utánanézni, vajon sikerült-e Meyernek beépítenie a metoo-korszak tanulságait a történetbe.

Hát, nem teljesen így van.

A divatciklusok felgyorsulása is hozzájárulhat Cullenék megújult népszerűségéhez. Míg régebben körülbelül húsz évenként tértek vissza a trendek (mint például a nyolcvanas évek élénk színei, csillogása és maximalizmusa a kétezres években), manapság nem csupán a csípőtetkós farmerok, a Dr. Szöszi-stílusú vígjátékok és Britney Spears tértek vissza, hanem a 2010-es évek babacipői, kardigánjai és hajráfjai is óriási népszerűségnek örvendenek. Mindez a Tumblr-kultúrával, a heroin chic esztétikával, valamint a tiniknek szánt, szoftpornó és lightos horror elemeket ötvöző filmekkel és sorozatokkal (mint például a Teen Wolf - Farkasbőrben, Vámpírnaplók, Hazug csajok társasága) együtt jelenik meg. Ezekben a művekben gyakran érezhető egyfajta melankólia: az ég mindig borongós, a hangulat sötét és hideg, a színek kékes árnyalatúak.

A történet hiánya mellett csupán a feszültség, a rettegés és a szexizmus uralja a képernyőt, ahol a látszólag rosszfiú, de valójában jófiú szomorú tekintete fúródik belénk. Ebbe a sötét, nyomasztó atmoszférába tökéletesen beleillik az Alkonyat: nem csupán a fast fashion üzletek polcain néz le ránk Bella és Edward, akik mintha a halál és az élet határvonalán egyensúlyoznának, hanem az interneten is egyre nagyobb teret hódítanak a franchise-ra épülő paródiák és videóesszék, amelyek ironikus szemmel vizsgálják a jelenséget.

Nem csoda, hogy ezt a hullámot meglovagolva Meyer visszatért az Alkonyat helyszínére, a folyton esős és csöndes kisvárosba, Forksba, hogy "a szörnyeteg" (Edward) szemszögéből is megismerhessük a vámpír és az emberlány szerelmi történetét. A perspektívaváltás természetesen azzal jár, hogy a dialógok és az események ismétlődnek, csak máshova kerülnek a fókuszpontok. Ez önmagában még nem jelentené azt, hogy a 2021-ben magyarul is megjelent Midnight Sun (Éjféli nap) csak egy újabb bőrlehúzás az Alkonyat-brandről a lehető legkisebb befektetett energiával. De ha beleolvasunk a könyvbe, könnyen támadhat az a gyanúnk, hogy Meyernek nem volt sok mondanivalója már erről a történetről.

A perspektívaváltás igazi kaland lehet, hiszen lehetőséget ad arra, hogy mélyebben belemerüljünk a szereplők motivációiba. Két eltérő karakter egy adott szituációt teljesen más szemszögből élhet meg, és akár a reakcióikra, emlékeikre is különbözőképpen emlékezhetnek. Ezek az apró eltérések egyszerre szórakoztatóak és ravaszak, hiszen felfedik a szereplők belső félelmeit, vágyait és mozgatórugóit. Meyer könyvében a belső monológok révén érzékelteti Edward belső vívódásait, a dilemmáit, valamint a döntései és cselekedetei mögött húzódó motivációkat. Különösen izgalmas azt vizsgálni, hogy miért tapasztalta Bella, hogy a vámpír folyamatosan dühös és szomorú. Az írónő több mint nyolcszáz oldalon keresztül boncolgatja az első kötet (és egyben egy tanév) eseményeit, kiemelve az ifjú Cullen szenvedéseit, aki beteg elméje fogságában ismétli a szorongás ördögi körét.

Az első könyv és a Midnight Sun debütálása között tizenöt esztendő múlt el, és ezalatt rengeteg esemény zajlott. Meyer maga is említést tett erről a könyv ajánlásában:

Amikor először összefutottunk, ti még ragyogó, csillogó szemű fiatalok voltatok, tele vágyakkal és álmokkal, amelyek szárnyra akartak kelni.

- írta a rajongóinak.

A tinédzserek felnőtté válásával, különösen a #metoo kampány nyomán, egyre többen kezdték bírálni azokat a tartalmakat, amelyek idealizálják az érzelmi, verbális vagy fizikai bántalmazást. Ilyen például a népszerű Alkonyat-sorozat, valamint annak fan fictionként elindult bestsellerje, A szürke ötven árnyalata. A hazai YouTube színtéren Szirmai Gergő, akkoriban a tinik kedvenc alkotója, humoros tanácsokkal fűszerezte Alkonyat-elemzését, célzottan a fiatal lányoknak szólva, és szellemesen utalt a filmekben (és könyvekben) megjelenő mérgező kapcsolati mintákra. Ezzel szemben mások hosszú, akár két-három órás videókban vagy több oldalas tanulmányokban elemezték Edward és Bella kapcsolati dinamikáját, valamint a vámpírra jellemző kontrollmániát és birtoklási vágyat, kiemelve, hogy ezek a viselkedések mennyire problematikusak.

Cullen belső monológjai során tükröződik ez a komplex működésmód, de nem változtat a helyzeten. Kétségbeesetten szégyelli magát, és frusztrációit, dühét Bellán vezeti le. Ismétlődő ciklusban követi el a hibáit, megbánja azokat, romantikus gesztusokkal próbálja jóvátenni, mégis újra és újra elköveti ugyanazokat a tévedéseket. Ebből a folyamatos szenvedésből azt az érzést kelti, mintha Meyer válasza az Alkonyat feminista kritikájára az lenne: "Edward nemcsak Bellát bántalmazta verbálisan, hanem saját lelkét is megsebzi."

A kiválasztottság túlzott hangsúlyozása nagyon fontos eleme a könyvnek, illetve általánosságban az olyan közönségbarát, tiniknek készült fantasy sztoriknak, mint az Alkonyat. Edwardnak, amíg nem találkozik a végzetével (azaz Bella Swannal), teljesen üres az élete, semmi nem érdekli. Bella lesz a kivétel. Vele kapcsolatban minden foglalkoztatja. Számára Bella "az egyetlen lány a világon", márpedig legkésőbb Rihanna Only Girl (In the World) című slágere óta tudjuk, hogy minden lány erre az érzésre vágyik. (Legalábbis Rihanna és Bella Swan mindenképpen.) Éppen a kiválasztottság miatt nincsenek szabályok: ez a gimnáziumi szerelem annyira kivételes és végzetes, hogy minden bűn megbocsánatható.

Edward a szerelem nevében olyan dolgokat művel, amelyek határtalanul megkérdőjelezik a tiszteletet és az etikát. Folyamatosan hangoztatja, mennyire udvarias és illedelmes, sőt, saját magát egy igazi úriemberként tünteti fel. Mindezek mellett azonban elképesztő pofátlanságokat követ el, mint például a mások magánéletébe való tolakodás, nyílt erőszakoskodás és az intimitás határainak figyelmen kívül hagyása. Az az érzés, hogy a szeretet nevén bármit megtehet, csak még inkább felerősíti a magatartásának abszurditását.

Biztos voltam benne, hogy visszatérek, miután elbújt a világ a sötétség ölelésébe, figyelmen kívül hagyva minden etikai és morális szempontot, ami a cselekedeteim ellen szólhatott.

Edward belső monológjában, mielőtt ismételten belépne Bella szobájába, megjelenik a leskelődés színezett értelmezése: ő a lány védelmezője, aki mindent megtesz azért, hogy megóvja őt a világ veszélyeitől. Ez persze nem az első eset, hogy Edward a saját akaratát próbálja legitimálni, sokszor elfogadhatatlan és perverz módon. Az indoklás mindig hasonló: Bella képtelen önállóan hazajutni, ezért muszáj a furgonba tuszkolni. A megfigyelés és követés indoka az, hogy ha senki nem figyel rá, akkor biztosan bajba kerül. Bella karaktere, aki az Alkonyatban néha szellemes öniróniával bír, itt inkább komikus éllel bír, és a Midnight Sunban ez a helyzet már inkább irritáló vagy drámai: Edwardnak ugyanis nincs érzéke a humorhoz. Bella passzív természete és Edward akaratossága folyamatosan fenntartja a lány megmentésére irányuló dinamikát, aminek következtében Edward mindig irányítja őt. Ez a kapcsolat szinte determinált, mintha az írónő szándékosan arra akarna utalni, hogy ez a dinamika megváltoztathatatlan.

Ezt a szituációt úgy is értelmezhetjük, mint a klasszikus nemi szerepek ironikus ábrázolását. Bella nemcsak gyengébb és sebezhetőbb Edwardnál, hanem szinte teljesen függ tőle, olyannyira, hogy még a légzéshez szükséges alapvető funkciót is elfelejti. "Nem igazán tudom, hogyan kezeljem ezeket a gyakori légzéskimaradásokat. Talán emlékeztetnem kéne, hogy vegyen néhány levegőt?" - töpreng Edward, miután Bella a csókolózás hevében elveszíti az eszméletét. Bella annyira el van bűvölve Edward jelenlététől, hogy az oxigén iránti szükséglete szinte eltűnik. Ez a jelenet nem csupán Bella ügyetlenségét és életösztönének hiányát tükrözi, hanem kiszolgáltatottságát is. Annyira vágyik Edwardra, hogy minden más szükséglete, beleértve a légzést is, háttérbe szorul. Ez a fajta sebezhetőség, amelyet Edward kihasznál, komoly kérdéseket vet fel a hatalom és a függőség dinamikájáról a kapcsolatukban.

A könyv egy újabb vitatható üzenetet hordoz: a férfiak dominálják a nőket, és ezt a hatalmat aktívan kell gyakorolniuk. Edward számára a manipuláció természetes és elfogadható, sőt kifejezetten keresi azokat a módszereket, amelyekkel Bella befolyásolását elérheti.

Végiggondoltam a múltbeli összes interakciónkat. Tudtam, hogy ha bizonyos intenzitással nézek a szemébe, megfeledkezik az adott pillanat gondolatmenetéről. És amikor megcsókolom, minden másról is elfeledkezik, a józan észről, az önfenntartásról és az olyan létfontosságú tevékenységekről is, mint például a légzés.

Ha nem tudja ártatlan pettinggel rávenni az akaratára, marad a klasszikus ráncigálás és taszigálás módszere. Már az Alkonyat olvastán felszaladhatott a szemöldökünk, amikor Edward kérdés nélkül ide-oda hurcolja az emberlányt, vagy éppen a karjánál fogva húzza magával. Viszont Bella annyira odavan a fiúért, hogy az ő szemszögéből írt könyvben ez nem tűnik olyan hangsúlyosnak, sőt inkább mulatságosnak, esetenként hősiesnek hathat. A Midnight Sunban Edward észreveszi, amikor erőszakos, rágódik is rajta kicsit, aztán újra erőszakosan viselkedik. A vámpír önzőségét és akaratosságát tehát azzal akarja hatástalanítani a könyv, hogy végig kell olvasnunk a folyamatos vergődését, önostorozását, hátha megsajnáljuk. Edward a "Bella iránti vágy" és a "Bella jólléte iránti vágy" között őrlődik, de mindig az előbbi az erősebb.

Szenvedéssel, önsajnálattal és romantikus gesztusokkal jobban csúszik a nárcizmus és az erőszakosság is. A Midnight Sun azért mérgezőbb, mint az Alkonyat, mert Edward túláradóan érzelmes gondolatvilágával, szánni való szorongásával és frusztrációjával nyomja le a torkunkon a vámpír vállalhatatlan cselekedeteinek sorozatát. "Szegény nem tehet róla, hogy ilyen. Meg tud javulni, csak meg kell menteni" - ülteti el kamaszlányok fejében a kártékony magot Meyer.

A Midnight Sun, az Alkonyat-univerzumban játszódó újabb fejezet, nem mentes a legkockázatosabb üzenetek átírásától: Meyer ismételten összekapcsolja a félelem és a szexuális izgalom, valamint vonzalom érzéseit. Bella tisztában van azzal, hogy Edwardtól fél, de most a másik nézőpontot is felfedezhetjük: Edward is tudatában van annak, hogy Bella retteg tőle. A lány folyamatosan izgul, és bár nem szükséges részletezni, hogy ez a feszültség mennyire intenzív – a legszembetűnőbb az, hogy az olvasó egyszerre tapasztalja meg a félelem és az izgalom kettősségét. A vámpír és az ember, a ragadozó és a prédája közötti dinamika a szexualitást is beemeli a történetbe, de Meyer ügyesen elkerüli az explicit megfogalmazásokat: a téma jelen van, mégis tabuként kezelve. A szavak mögött rejlő üzenetekkel Edward folyamatosan a "vérszomjára" gondol, míg mi, olvasók, a libidójával kapcsolatos asszociációinkat nem tudjuk elkerülni.

Bár a 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején a televízióban és a moziban számos olyan alkotás bukkant fel, amely a szexuális tartalmakat verbális vagy fizikai agresszióval helyettesítette, ez a jelenség már jóval korábban is feltűnt a filmes világban.

Ahhoz, hogy a fiatal nézők is élvezhessék a tartalmat, gyakran a szexualitás helyett a veszekedések (általában nem egészséges) intenzitását helyezik középpontba. A kontrollvesztés mint közös téma elegendő izgalmat nyújt ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést: a veszélyes, instabil, se veled, se nélküled kapcsolatok, valamint az indulatkezelési nehézségekkel teli helyzetek továbbra is népszerű (bár vitatott) elemei a tinédzser drámáknak. Ez a megközelítés azonban egyszerre romantikus és démonikus fényt vet az elfojtott indulatokra és vágyakra. A Midnight Sun esetében sincs ez másképpen.

A probléma nem csupán a hagyományos nemi szerepek kiemelésében rejlik, sem pedig Bella alárendelt pozíciójában vagy Edward megkérdőjelezhetetlen dominanciájában. Valójában hasonló dinamikák figyelhetők meg, mint A szürke ötven árnyalata esetében: a kapcsolat nem a valódi partnerségen, a kölcsönös megegyezésen és a világos kommunikáción alapul. A BDSM-közösség sok szempontból kritikával illeti Ana és Christian viszonyát, különösen azért, mert Ana gyakran a férfihoz való alkalmazkodás jegyében lép be olyan szituációkba, amelyek számára kényelmetlenek. Ezt a mintázatot Bellára is rá lehet húzni: védtelen és kiszolgáltatott, ám több alkalommal is próbálkozik az irányítás visszaszerzésével. Sajnos ezek az erőfeszítések rendre kudarcba fulladnak. Bella alávetettsége nem egy szándékos játékelem, hanem egy olyan szerep, amelybe belesodródik.

Mintha egy érdekes párhuzam bontakozna ki a történet és a jelenlegi popkulturális események között, hiszen napjainkban számos trend ütközik a #metoo mozgalom által generált társadalmi és kulturális változásokkal. Ilyen például a TikTok-on népszerű "my body, his choice" (az én testem, az ő döntése) kampány, amely provokatív módon kérdőjelezi meg a női test feletti kontroll kérdését. Emellett ott van a tradicionális feleség (tradwife) mozgalom is, amely visszarepít minket az ötvenes évek Amerikájának nosztalgikus, ámde ellentmondásos világába, ahol a női szerepek merev keretek között formálódtak.

A patriarchális családmodell és a férfidominancia dicsőítése, amelyet különböző influenszerek és véleményvezérek közvetítenek, nem csupán azért problémás, mert a mai társadalomban sokan elutasítják ezeket a nézeteket. A valódi gond a megközelítésükben rejlik: például a tradwife-ok életstílusukat úgy állítják be, mintha az lenne a nőiesség egyedüli, helyes megvalósítása. Ezzel szemben azt sugallják, hogy azok a nők, akik nem szeretnének korán kelni, hogy házi készítésű, vadkovászos kenyeret süssenek a gyermekeiknek, valamilyen módon ellentétesek a természetes renddel. Ez a nézőpont figyelmen kívül hagyja a női identitás sokszínűségét és az egyéni választások értékét.

Az Alkonyat nem csak egyszerűen a kétezres, kétezertízes évek nosztalgiájával költözött be újra sokak szívébe. Éppen azért lehet vonzó, mert "nem öregedett jól". A Midnight Sun pedig ellenáll a változó világ sodrásának - az Alkonyat hibáit ismétli meg, csak meg is magyarázza, legitimálja azokat. A toxikus Edward Cullen ennek ellenére (vagy talán inkább ezért) hatalmas népszerűségnek örvend.

"Minden korszak magáévá teszi azt a vámpírt, akire szüksége van" - fogalmaz Nina Auerbach Our Vampires, Ourselves című, vámpírokról szóló könyvében). Most már csak az a kérdés, hogy miért van szüksége még 2020-as években is a társadalmunknak egy elnyomó, erőszakos és rögeszmés vámpírra.