Egy kutya, amikor a múlt újra életre kel, mintha a szél suttogása hozná vissza az emlékeket. A fűben felfedezett régi szagok, a napfényben játszó árnyékok mind-mind mesélnek egy másik időszakról. A kutya, hű társunk, érzékeli ezeket a pillanatokat, és a m

Az Oscar-díjas Deák Kristóf legújabb filmje, az Egykutya újabb bizonyítéka annak, hogy a rendező nem fél a kis terek és a nagy kérdések összekapcsolásától.

A kamaradráma műfajában készült alkotás mindvégig négy karakterre, egyetlen lakásra és egy este eseményeire összpontosít, mégis olyan érzelmi mélységet teremt, amely maradandó hatást gyakorol a nézőre. A film középpontjában az a kérdés áll, hogy hogyan birkózunk meg a múltunkkal, amikor az váratlanul felbukkan, és a legjobb barátaink tükrében kénytelenek vagyunk szembenézni vele.

A történet látszólag egyszerű, négy régi barát - Patika, Nóra, Vica és Honda - tíz év után újra találkozik. Az apropó csupán egy vacsora, de hamar kiderül, hogy a találkozó mögött mélyebb szándék rejlik. A házigazda, Patika (Döbrösi Laura) mintha előre eltervezte volna, hogy ez az este nem pusztán nosztalgiázásról fog szólni, hanem egyfajta szembesítésről is, önmagával, a többiekkel, és azzal, amit mindannyian elhallgattak az elmúlt években.

Az Egykutya egyik legnagyobb erénye, hogy bátran vállalja a korlátozottságot. Deák Kristóf nem próbál menekülni a zárt térből, hanem abból építi fel a feszültséget. A rendező pontosan érzi, mikor kell közel hozni a kamerát, mikor hagyni, hogy a néző is része legyen a kínos csendeknek, a félrenézéseknek, a kimondatlan mondatoknak. Az operatőri munka visszafogott, de tudatos, a kamera mintha ötödik szereplőként figyelné az eseményeket, részvétlenül, de kíváncsian.

A színészi teljesítmény folyamatosan magasan tartja a mércét. Döbrösi Laura ügyesen használja finom eszközeit, és belső feszültséggel kelti életre a házigazdát, aki egyszerre képes empátiára és kegyetlenségre. Tenki Dalma és Sztarenki Dóra remek érzékkel ragadják meg karaktereik törékenységét, miközben a film humoros vonásait is ügyesen fenntartják. Ezt a dinamikát Tóth Károly jelenléte teszi teljessé, aki az egyetlen férfi szereplőként hol közvetítőként, hol pedig katalizátorként működik a három nő közötti interakciókban.

Deák filmje nem csupán egy baráti dráma, hanem egy generációs tükör is, amely mélyebbre ás a felnőttkor kihívásaiba. Az Egykutya szereplői, akik harmincas éveik elején járnak, a felnőtté válás határvonalán igyekeznek rendet rakni saját belső világukban. Mit is jelent ma felelősséget vállalni, elköteleződni, és döntéseket hozni egy olyan környezetben, ahol a jövő folytonos kétségek árnyékában lebeg? A film olyan kérdéseket vet fel, mint a halál, a hit, a szeretet és a bűntudat – mindezek univerzális témák, de a magyar valóságban különösen intenzíven hatnak.

A cím már önmagában is sokat sejtet: Egykutya, egyenlőség, közöny vagy talán összetartozás? Deák ügyesen a nézőre bízza a cím értelmezését, lehetőséget adva arra, hogy mindannyian saját szemszögünkből közelítsük meg a történetet. A kérdés az, hogy a szereplők közötti régi sérelmek távolságot teremtenek, vagy éppen ellenkezőleg, egyfajta köteléket alakítanak ki közöttük. A film nem kínál egyszerű válaszokat, inkább gondolatébresztő kérdéseket vet fel, ami a mai magyar filmgyártásban valóban bátor vállalkozásnak számít.

Bár a film nem mentes a hibáktól, hatása vitathatatlanul erőteljes. A zárójelenet sokáig rezonál a nézők lelkében. Az Egykutya nem törekszik arra, hogy mindenáron elnyerje a közönség tetszését, és nem kínál könnyű érzelmi megoldásokat; inkább arra ösztönöz, hogy mélyebben elgondolkodjunk, néha frusztráló, de végig hiteles élményt nyújt.

Ha valamit hiányolhatunk, azok talán az apró finomságok, ilyenek a néhol hosszúra nyúló jelenetek, ismétlődő motívumok törik meg a film menetét. Deák azonban ezzel együtt is képes fenntartani az érdeklődést, a feszültség nem a cselekményben, hanem az emberek közötti távolságban rejlik.

Az Egykutya kiemelkedő helyet foglal el a filmek sorában, hiszen nem mindenki számára nyújt azonos élményt. Azok, akik nyitott szívvel és elmével lépnek be a történetébe, azonban egy igazán gazdag és mélyreható élménnyel gazdagodhatnak. Ez a film egy érett, morálisan tudatos alkotás, amely bár nem hirdet forradalmi újítást, mégis jelentős mérföldkőnek számít a kortárs magyar filmművészet palettáján.

Deák Kristóf filmje rávilágít arra, hogy a valódi dráma nem a költségvetés nagyságában vagy a látványosságban rejlik. Elég csupán négy ember, egy lakás, és egy kutya – vagy inkább az, amit ez a kutya képvisel: a múlt, amelytől nem tudunk megszabadulni.