Felnőttem már rég, 80 esztendő elrepült, mint egy éjszakai vonat. Az élet útján sok mindent láttam, tapasztaltam, és minden egyes állomás egy újabb dal a szívemben. Üzenem mindenkinek, hogy a kelet-európai lélek sosem öregszik meg igazán; a szívünkben örö

A színpadra lépett egy majd' két méter magas, hosszú hajú, farmeros fiatalember, aki lehuppant egy székre, és húsz percen át mesélt. Szavai között a számok értő elemzése mellett lelkesen és rendkívül színes képekkel idézte fel a koncert minden mozzanatát. A frenetikus hangulatot, a látványos díszleteket, és a különleges show-elemet, amelyben Mick Jagger egy óriási, lufiszerű falloszon lovagolt. Ott ülve a nézőtéren, 16 évesen úgy éreztem, hogy ez a fickó Magyarország legnagyobb Stones-rajongója lehet, hiszen rengeteg érdekes háttérinformációval rendelkezett a zenekarról, és ráadásul óriási mázlija van, hogy testközelből élhette át ezt a felejthetetlen élményt.

Nem tudom már pontosan, hogy az a nyár volt-e, vagy inkább a következő év ifiparkos időszaka, de Hobo rendszeresen megjelent a Mobil koncertjein. A műsor közepén lépett színpadra, és 3-4 Rolling Stones-dalt adott elő, saját fordítású, magyar szöveggel.

1978-ban megalakult a Hobo Blues Band, és néhány barátom, akik már a debütáló koncertjükön ott voltak, tele voltak lelkesedéssel, amikor meséltek róla. Azt mondták, hogy a banda kőkemény bluest játszik, olyan klasszikusokat, mint a Rolling Stones, a Cream vagy Hendrix, és hogy Hobo magyar nyelven énekel, ami igazán különlegessé teszi az élményt. Azt tanácsolták, hogy ne hagyjam ki, mert valami igazán különleges dolog zajlik a színpadon. Végül 1979-ben eljutottam az első HBB-koncertemre a Budai Ifiparkba, ami felejthetetlen élmény volt.

Elképedve hallgattam a zenekar előadását... Igen, egy új színfolt bontogatta szárnyait a magyar rock színterén, állapítottam meg magamban. Akkor még csak vendégként lépett fel Deák Bill Gyula, akit már korábban is láttam rock-jam eseményeken, ahol néhány nótát előadott. Észrevettem, hogy Hobo különleges, dörmögő hangja és Bill lenyűgöző blues-érzékenysége egymást kiegészítve, szinte mágikus módon hatottak egymásra.

Az a hír terjedt el a környezetemben, hogy Hobo a bölcsészkaron a rockzenéből írta a diplomamunkáját, és ezzel még nagyobbat nőtt a szemünkben. Nem tudtuk, hogy kacsa az egész, mert akkoriban még azt sem tudtuk, hogy Hobót 1968-ban a Lakájdal című dalszövege miatt feljelentették, a rendőrségi ügy miatt eltávolították az egyetemről (amit csak a nyolcvanas években fejezett be).

A hetvenes évek végén a mozik újra műsorra tűzték az "Extázis 7-től 10-ig" című filmet. Éppen a Bányász moziban ültünk a barátaimmal, amikor váratlanul feltűnt a fiatal Hobo, aki keresztcsíkos pólóban táncolt az Olympia koncertjén a közönség soraiban. Mozgása lassú, vonagló, ringó és szaggatott volt, ami nekem az amerikai filmek füstös klubjaiban látott hippik táncára emlékeztetett. A produkciója pedig annyira magával ragadott minket, hogy hosszú ideig emlegettük. Később, egyik alkalommal, beszélgettem a haverom idősebb bátyjával a filmről. Ő már otthonosan mozgott a korai beatzenében, és tőle tudtam meg, hogy Hobo ekkoriban szöveget írt az Olympiának és a Kexnek, sőt egy időben még Baksa-Soósék bulijain is énekelt. Az élmény, amit akkor átéltünk, örökre belénk égett.

Barátaimmal a kötelező koncertprogramunkba a Mini, a P. Mobil, a Piramis és a Korál mellé a Hobo Blues Bandet is bevettük. Hobo karaktere különleges helyet foglal el a zenekari frontemberek között, hiszen nemcsak zenei teljesítménye, hanem a színpadi beszédei és interjúi révén is egy olyan lázadó, gondolkodó rockzenészként ismerhettük meg, aki mélyen reflektál a világ eseményeire.

Határozott egyénisége mély tiszteletet ébresztett, és merem állítani, hogy valamilyen értelemben apafiguraként lépett a magyar rockzene színpadára, ahonnan a fiatalok áhítattal figyelték minden egyes szavát.

A magam részéről kissé idegenkedtem a Mick Jaggert utánzó mimikájától és mozgásától, aztán ahogy a zenekara egyre-másra jött elő saját számokkal, fokozatosan visszavett a Jagger-imitációból. Már nem tudom felidézni pontosan, hogy a HBB mikor kezdett saját nótákat is játszani, valószínűleg 1979-ben, azt tudom, hogy az 1980-ban boltokba került első és egyetlen kislemezüket (3:20-as blues, Rolling Stones blues) a megjelenés napján megvásároltam.

Ezekben az időkben a magyar rockrajongók bőségesen válogathattak a különböző rockstílusok között: a hard rock, a progresszív rock és a dzsessz-rock mellett a lágyabb, érzelmesebb dallamok sem maradtak el, amit sokan csak "nyálas rockként" emlegetnek. A fekete blues a hatvanas években született meg, és ebből fejlődött ki a fehér blues, vagy más néven angolszász blues. Hobó és társai pedig nagy örömünkre elhozták ezt a zenei világot, és hűségesen kitartottak mellette azóta is.

A HBB nem finomkodott, hanem beleadta a szívét. Néhány HBB blues dallama, hangszerelése és tempója kifejezetten emlékeztetett néhány jól ismert nyugati banda blues felvételeire. Különösen a 3:20-as blues, ami szinte egy az egyben megegyezett a Love Sculpture So Unkind című számával. Később pedig felfedeztem a Yardbirds 1966-os The Nazz are Blue-ját, ami szintén kísértetiesen hasonlított Póka Egon dalára. De bennünket, Hobó fanatikusokat, ezek a kis "véletlen egybeesések" egyáltalán nem bántottak. Hiszen így van ez jól, ahogy csinálják, mondtuk magunkban.

Már Hobóék indulása után nem sokkal szájról-szájra jártak a hírek arról, hogy az együttest egyre-másra tiltják ki az ország megyéiből. Tömegeket vonzó koncertek, rendőri botozás, a szabadságvágyat közvetítő rock-blues, a magát csavargóként aposztrofáló frontember nem csak az ördöggel, hanem a társadalmon kívüliekkel is szimpatizál...

A vidéki elvtársak máris léptek a tettek mezejére. 1979-ben a Krokus-Hobo Blues Band és Omega közös turnéja lázba hozta az ország fiataljait. Én is ott voltam barátaimmal a budapesti Kisstadion lelátóján, ahol szorongtunk a várakozástól. Hobo sok évvel később mesélte el, hogy az Omegának köszönhették a túlélésüket, hiszen Kóborék ragaszkodtak ahhoz, hogy a HBB legyen az egyik előzenekar a turnéjukon. Ez a fellépés-sorozat pedig a csapat számára egy hatalmas ugrást jelentett a hírnév felé.

1979 nyarának végén közhírré tétetett, hogy a Kopaszkutya című film forgatása kapcsán a HBB koncertet ad a Tabánban, és várják a közönséget, amely önmagát adva így a film szereplője lesz. Kissé későn értünk oda a barátaimmal, és csak hátul tudtunk megállni a domb tövében. Fergeteges buli volt, a zenészek, élükön Bill-lel és Hobóval nagyon elemükben voltak, kamerák és lámpák a nézőtéren és a színpadon, úgy szóltak a dalok, mint állat, a hallgatóság pedig drukkolt az egyik fa tetején tomboló szakállas csávónak, hogy ne pottyanjon le. (A pali látható is pár másodpercben a filmben.)

A Kopaszkutya, amely számomra a legkiemelkedőbb magyar rockzenei filmek közé tartozik, 1981-ben debütált a mozikban. Emlékszem, baráti társaságunk először a margitszigeti Vörösmarty-kertmoziban nézte meg, és azóta is folyamatosan kerestük, hogy a Pesti Műsorban mikor tűzik műsorra legközelebb. Számos alkalommal újra és újra átszeltük a várost, mert a Kopaszkutya nagylemezét betiltották, így a dalokat csak a film vásznán élvezhettük. Végül 1993-ban megjelent az LP, amelyet a korszakalkotó Vadászat mellett a legnagyobb HBB-albumok egyikének tartok.

A Hobo Blues Band életében a hetvenes évek végén beköszöntött a rosszfiúk világába való belépés, amikor is a tiltások és botrányok nyomán 1980. augusztus 23-án színpadra léptek a Hajógyári-szigeten megrendezett Fekete Bárányok-fesztiválon. Ott voltak a Beatrice és a P. Mobil társaságában, ami igazán emlékezetessé tette az eseményt. Érdemes megemlíteni, hogy az előzenekar, a Bizottság sem éppen a jófiúk közé tartozott. Sajnos az alkoholnak köszönhetően az élményem leginkább a hatalmas tömeg és a zűrzavaros hangzás maradt meg bennem.

A Hobo Blues Band, az Eric Burdon Band és a Ten Years After egyedülálló rock-blues estét varázsolt 1984. márciusában a Budapest Sportcsarnokban. A mi kis csapatunk, amely 8-10 lelkes fiatalból állt, együtt élvezte az élményt, mintha egy álomban lettünk volna: a blues és vodka párosának hatására olyan eufórikus állapotba kerültünk, amilyet még soha nem tapasztaltunk koncert keretein belül. Hobóék előadásának első perceitől kezdve már a színpad közelében ugrándoztunk, szinte fellegekben jártunk. Aztán, amikor Alvin Lee a húrok közé csapott, és belekezdett az „I'm Going Home” című számba, a táncunk olyan intenzívvé vált, hogy a közönség kissé eltávolodott tőlünk, mintha egy védőgyűrűt formáltak volna körénk. A biztonsági emberek pedig csak annyit mondtak, hogy próbáljunk meg illeszkedni a kulturált szórakozás kereteihez. De hát ki tudott volna ellenállni ennek a zenei extázisnak?

Szerencsére a Kopaszkutya kivételével a tiltások nem érintették az együttes lemezkiadásait. Az Omega turné sikerének hatására a lemezgyár felfedezte a HBB-ben rejlő üzleti potenciált, így 1980-tól kezdve a HBB albumok rendszeresen helyet kaptak a házibulijainkon, a lemezjátszón pörögve. Közép-európai Hobo Blues, Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk, Vadászat, és sorolhatnánk tovább. A Vadászat című, figyelmet igénylő és hazánkban egyedülálló zeneművet úgy hallgattuk, ahogy azt illik: nyugodtan, odafigyelve. A többi lemezt viszont élő koncertélményként, ugrálva és táncolva élveztük. Legnagyobb kedvenceink közé a pörgős dalok tartoztak. Teljes hangerőn zúgott az Édes Otthon, az Enyém, tied, miénk, a Hosszúlábú asszony és az Országút blues.

Hobo nagyszerű és humoros dalszövegeinek mélyreható elemzésébe kezdettünk, amelyek egyrészt a korai beatkorszak szellemiségét idézik meg, másrészt pedig bepillantást nyújtanak a szűk levegőjű szocialista világunkba. Ebben a kontextusban pedig - természetesen - könnyen felfedeztük a környezetünket és saját magunkat. Emlékszem, hogy egy baráti összejövetel alkalmával tudtam meg, hogy Hobo számos dalszöveget írt a P. Mobilnak, és ő volt az, aki a Korál számára megörökítette a Hazafelé lírai sorait is.

Az együttesbe a tagcserék folytán jobbnál jobb zenészek kerültek be, elég, ha csak Závodi Jánost és Tátrai Tibort említem (1982-ben bevették Bodonyi Attilát is, hiszen a bluesban szinte kötelező a szájharmonika), s eközben a zenekedvelők körében el-elhangzott az a megállapítás, hogy Hobo hangja és énektudása finomam szólva nem sorolható a legjobbak közé. Nem zavaró ez a zenekaron belüli disszonancia?, tették fel sokan a kérdést. Én a Hobo mellett kiállók véleményét osztottam, jelesül, hogy Hobo énekesi képességét, hangját ne vonatkoztassuk el a személyiségétől, hiszen az ő műfaji szerepvállalása meghatározó a rockzenében, a szenvedélye és az elkötelezettsége magasan átlagon felüli, és ezzel az egyik leghitelesebb arc a zenészi felhozatalban.

Hiteles... vajon szükség van ennél többre?

A HBB szövegei közül különösképpen kedveltem Hobo Ki vagyok én? című önironikus önvallomását. Egyszer az egyik barátom, aki amúgy a magyar nyelv jó ismerője és nyelvi szójátékok nagy mestere volt, nekem szegezett egy kérdést: - Tudod-e, hogy Hobónál mit jelent a "nem vagyok büdös, nem vagyok édes"? - Na mit? - kérdeztem vissza. - Hát azt, hogy nem vagyok büdös kölök, és nem vagyok édes fiam - válaszolta. - Jé, hát ez baromi jó... Hogy ez nekem nem jutott eszembe - feleltem vigyorogva.

Erdős Péter az első nagylemez anyagának ellenőrzése közben egy másik dal részletét próbálta megfejteni, és kissé értetlenkedve kérdezte Hobót: "Mi az, hogy 'nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt'? Hiszen Magyarországon éppen munkás-paraszt kormány van..." Hobo erre úgy reagált, hogy ő diplomás értelmiségi, és így a munkás-paraszt-értelmiségi hármas tagjának tekinti magát. Erdős elfogadta ezt a magyarázatot, nem akart tovább vitatkozni, de tudta, hogy Hobónak sok dalát cenzúrázni kellett, ezért többször is át kellett őket írni. Számomra különösen megmaradt a "Ki vagyok én?" című dal befejező része.

"Amíg friss a kenyér, és a disznó jóllakottan pihen, minden rendben van."

Mondd, kit érdekel, mondd, kit érdekel,

Ó, csak mondd meg, kit foglalkoztat, hogy ki is vagyok valójában?

A blueszenész és szövegíró józan és szellemes értékelése a világról és a saját élethelyzetéről.

Hobo, mint egy zenés időmérő, az önszorgalom jegyében folyamatosan emlékeztet minket az idő könyörtelen múlására. Az 1982-es "Tisztelet Muddy Watersnek" című dalában így énekli: "Felnőttem rég, 37 vagyok". Évtizedek óta minden koncertjén beilleszti az aktuális életkorát. Most nézek egy felvételt... 2011, Budapest Aréna, és ő már így szól: "felnőttem rég, 66 vagyok". Hobo arca, a fülig érő mosolyával, azt üzeni, hogy még mindig itt vagyunk, és élünk. Még mindig tele van energiával, ahogy folytatja: "de még mindig tudom, hogy mit akarok".

Milyen különleges élmény vár ránk február 15-én az Arénában Hobo születésnapi ünnepségén! Olyan szép emlékek kelnek életre, amikor a színpadon felcsendül a dal, és a közönség együtt énekli a szöveget. „Felnőttem már rég, 80 vagyok” – ez a mondat nem csupán egy életkor, hanem a tapasztalatok, a múlt és a zene varázslatos találkozása. Egy igazi zenei utazás vár ránk, tele nosztalgiával és örömmel!

1982-ben jelent meg Hobo Rolling Stones-könyve, amelyet azonnal elolvastam, és még hetekig elmerültem benne, lapozgattam, nézegettem a képeket és a szövegeket, valódi örömet okozva ezzel nekem. A Rolling Stones zenéje már ismert volt számomra, de nem voltam teljesen tisztában a munkásságuk minden részletével. Az olvasmány hatására azonban felkeltette az érdeklődésemet irántuk. Volt egy barátnőm, akinek a lemezgyűjteménye különlegességekben gazdagodott: a Stones első tizenkét nagylemeze egy elegáns, barna kartondobozban volt összegyűjtve. Kölcsönkértem tőle, és körülbelül egy hónapig hallgattam, felvettem kazettákra is, így a Rolling Stones végleg bekerült a zenei kedvenceim élvonalába.

Miközben a Rolling Stones könyvének lapjait forgattam, észrevettem, hogy akkoriban kezdődött Hobo irodalmi pályafutása, amely azóta is töretlenül folytatódik. Első önálló estjén Eörsi István ellenzéki verseit adta elő, majd sorra következtek a klasszikusok: József Attila, Viszockij, Villon, Faludy György, Pilinszky és még sokan mások. Színházi estjein a versmondások mellett Viszockij dalai is életre keltek, és ezek a felvételek lemezen is megjelentek.

Hobo egy alkalommal úgy fogalmazott (nem szó szerint idézem), hogy nem a közönség elismerésére vágyik, amikor verseket mond. Számára a legfontosabb költők műveinek értelmezése révén saját magát és az életét gyarapítja. Ez a művészi kifejezés nem csupán szórakoztatás, hanem egy mélyebb önismereti és lélektani folyamat is, amely által felfedezi saját érzéseit és gondolatait.

Azok a rockzenészek, akik eddig talán nem érezték magukénak a költészet világát, Hobo révén felfedezték József Attila és más költők műveit, gazdagítva ezzel szellemi táplálékukat, és valószínűleg nem csalódtak ebben a találkozásban. Hobo mesterien ötvözte a rockzene energiáját a beatköltészet lírai mélységeivel, és sokan ismerjük az Allen Ginsberggel való kapcsolatát is. Be kell vallanom, hogy az Üvöltés, amit húszas éveim elején olvastam, nem igazán hatott meg, Kerouac Útja pedig némileg untatott; a beatnemzedékből Ferlinghetti volt az egyetlen, akinek a művei igazán közel álltak a szívemhez.

Hobo tisztelgése Jim Morrison, Tom Waits és Bob Dylan előtt, vagyis a magyar szöveggel előadott számaik nem igazán fogtak meg. Három énekes, három különböző karakter, három különböző intonáció, dalaik Hobo hangján megszólalva egysíkúak, és egymás után többet meghallgatva monotonitást érzek. Amikor Viszockijt énekel, akkor viszont nincsenek averzióim, az adott dalhoz illeszkedően a hol dühös, hol mérges, hol gúnyos, hol ordító Hobo nagyszerűen hozza a hazájában erős kontroll alatt tartott ellenzéki, piás orosz színész-költő sanzonok és kocsmadalok nyomvonalán haladó humoros és tragikus kicsengésű nótáit.

E sorok írása közben azon tűnődtem, hogy Hobo a nyilvános megszólalásai során szinte mindig szomorú. Keserűséget és bánatot érzek rajta. Persze, aki pályája elejétől fogva kitaszítottakról, elesettekről, társadalmon kívüliekről, megbélyegezettekről és nyomorultakról énekel és versel, velük érez együtt, mellettük áll, egész életében cipeli őket a lelkében, az nem lehet szomorú? Aki azt énekli, hogy "megvertek százszor, megnyírtak párszor... És nem maradt más... Szinte senki, semmi... Embernek, férfinek lenni... Embernek lenni olyan nehéz...", az nem lehet szomorú? És aki arról beszél egy interjúban, hogy az életműve a reményeivel szemben nem mozdította a világot semmiféle jó irányába, az miért röhögné halálra magát? Persze a lelke mélyén azért bizonyára el-elmosolyodik, hiszen egész életében olyasmivel foglalkozik, amit szeret, és munkája során kiadhatja magából a fájdalmait, szóval mindez bizonyára felszabadító érzés, megkönnyebbülést hoz, vagyis dolgoznak a boldogsághormonok.

Nyilván sokan vannak úgy a rockzenével, mint én. Konkrétan arra gondolok, hogy a tizen- és huszonéves korunkban megismert és megszeretett dalok a legkedvesebbek számunka, és ezeket élethosszig dédelgetjük magunkban, hallgatjuk és dúdolgatjuk őket. Én így vagyok, többek között a P. Mobil, a Mini és a Hobo Blues Band nótáival is.

Az említett csapat hosszú évtizedek során valóban sok remek zenét alkotott, de számomra egyik sem tudja felülmúlni a fiatalságom varázsát, különösen a hetvenes és nyolcvanas évek slágereit. Emlékszem, hogy ahogy telt az idő, a régi kedvenceim karrierjét egyre kevésbé követtem figyelemmel, így volt ez Hobóékkal is. Számomra ők nem csupán zenészek, hanem a fiatalkori ifiparkok, a házibulik, a fél deci Hubertus, valamint a kócos, szűk farmeres lányok és a viszonylag gondtalan ifjúság szimbólumai. A Hobo Blues Banddel a nyolcvanas évek végéig szoros kapcsolatban álltam, és 1988-ban megjelent a fantasztikus Tiltott gyümölcs című dupla koncertlemezük, ami máig szép emlékeket idéz fel bennem. A barátaimmal, mint régi kalefosok, boldogan üvöltöttük, hogy "miénk ez a tér, drága Moszkva tér".

Amikor Hobo megjelenik a nyilvánosság színpadán, legyen az interjú, tévés beszélgetés vagy írott gondolatmenet, mindig megállok egy pillanatra, hogy figyeljem és olvassam, amit mond. Az ő véleménye a mai világ eseményeiről, a közélet buktatóiról és a zeneipar sötét árnyalatairól különösen megragad; sok esetben egyetértek azzal a keserű kritikával, amit megfogalmaz. Különösen érdekel, mivel foglalkozik éppen a színház világában, és hogyan tekint vissza az egykori, ikonikus hobós időszakra, amelynek hatása még mindig érződik. Az a fajta apafigurás attitűd, amelyet tőle kapunk, nem hagy nyugtot, ezért minden egyes megnyilvánulása számomra kulcsfontosságú. Amikor pedig bluesos hangulatba kerülök, elengedhetetlen, hogy felcsendüljön a Hey, Joe, vagy a Közép-európai Hobo Blues 1, esetleg a Moszkva tér blues. Ha éjszaka valamelyik tévécsatorna megismétli a Kopaszkutyát, akkor tizedszerre is leülök, és együtt éneklem Hobóval a Tobacco Roadot, mert ezek a pillanatok mindig újra és újra magukkal ragadnak.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.