Fotográfiai zarándoklat a rég elfeledett szülői otthonba Egy régi, poros út vezet a szülői házhoz, ahol az idő megállt, és a múlt emlékei suttognak a falak között. A napfény szűrt fénye átszűrődik a repedezett ablakokon, és a levegő tele van nosztalgikus

Az emberi szenvedés, a kiszolgáltatottság, a gyengeség és a gonoszság évei képekben.

A Budapest Fotográfiai Ösztöndíj keretein belül megvalósuló Kockavető című projekt különleges betekintést nyújt Bartha Máté érzelmi világába, aki szülei korai elvesztését dolgozza fel. A művész a hátrahagyott fényképek, rajzok, naplóbejegyzések és álmok elemzése révén tűzi ki célul, hogy felfedezze szülővárosa minden szegletét. Ezek a töredékek egyfajta útikalauzként szolgálnak számára, miközben egy új, a múlt és jelen határvonalán mozgó személyes mitológia születésére tesz kísérletet. A kiállítás kurátora Csizek Gabriella, és a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ - 8F Galériájában látogatható 2025. június 1-ig.

Szeretnék visszatérni a rég elhagyott szülői otthonomba, hogy utoljára, a hatalmas, Dunára néző ablak előtt állva újra láthassam a sárgán csillogó napfényt. Ez a kilátás gyermekkori álmaimban mindig visszatér: egy néma város bontakozik ki előttem a szikrázó napfényben, szürke házai pedig az áradó Duna végtelen vizébe vesznek. Ebben a lakásban láttam meg a napvilágot, és az egyik legkorábbi emlékem édesapám alakja, amint az ablaknál állva a Gellért-hegyet és a felhőket figyeli. Ez a vágyakozás éppúgy áll a Kockavető, mint az emlékezet és a véletlen által formált fotográfiai zarándoklat középpontjában.

A véletlenül kiválasztott helyszínek egyedi atmoszférája szervesen kapcsolódik az archív anyagokhoz, amelyek a művész gyermekkori álmaiból táplálkoznak. Ezek az álmok gyakran egy néma város víz alá merüléséről szólnak, vagy a sötét bárház végtelen folyosóin való bolyongásról. Ebből a különös világképből merítve formálja meg képeit.

Mindent, amit azóta alkotó emberként csináltam a dolgok látszólagos esetlegessége és a mögöttük megpillantani áhított szent rend közti feszültség motivál. Istent, vagy Isten hiányának végső bizonyitékát keresem, vagy csak beleszerettem a keresésbe. Egy részem gyerek maradt, aki azt hiszi, hogy ha eleget keresgél, majd valaki, vagy valami megmondja neki, hogy mi miért történik.

A maga különös módján igyekszik értelmet lehelni a múlt eseményeibe, szétszórt emlékei között új kapcsolatokat felfedezve. A várost mint orákulumot használva, mintázatot keres a sors látszólagos önkényében. Az útja egy régen eladott lakásban zárul, amely a gyerekkora kezdetét jelenti, és ahol szülei élete is véget ért. Emlékeinek láthatatlan szálait követve felfedezi, hogy ezek a szálak örökre összekötik őt azzal a hellyel, ahol mindaz elkezdődött.

"Kísérjenek kedvenc dolgaim, a reggeli köd, a busz ablakán beszűrődő napfény, és az emberek, akiket annyira szeretek. Kísérjenek anyám fiatalkori tusrajzairól ismerős utcarészletek, az apám feketefehér fényképeire dermedt téli, göcsörtös fekete fák, vagy a könnyűbúvárkodása idejéből származó rejtélyes, elmerülését mintha előre jelző fotósorozat. Rajzolja ki a véletlen az utamat ezúttal is, ha már a kezdetektől fogva velem volt" - mondta munkájáról Bartha Máté.

Az első álom egy különleges élmény, amelyben a képzelet szárnyal, és a valóság határai elmosódnak. Ez az a pillanat, amikor a lélek mélyére nézünk, és felfedezzük a vágyaink, félelmeink és reményeink tüneményes világát. Az első álom nem csupán egy egyszerű elképzelés, hanem egy kapu a belső énünkhöz, ahol a csillagok szikráznak, és a lehetőségek végtelenek. Itt mindenki saját magának írja a mesét, és a legmerészebb gondolatok valóra válhatnak. Az első álom egy utazás, amely örökre megváltoztatja a látásmódunkat, és emlékeztet arra, hogy az álmoknak hatalma van, ha merünk hinni bennük.

Mind a négyen elindulunk a rakparti lakásból, a napfény beszűrődik a lépcsőház ablakain. Kézen fogva lépkedünk, az utunk a Duna partjára vezet. A március 15-e téren egy különös bódénál állunk meg, ahol egy furcsa édességet vásárolunk. Ez a fánk, mintha csak egy petricsészében úszna, a forró vízben szinte életre kel. A látvány megragad, a víz fodrozódása és a fánk furcsa mozgása mélyen belém vésődik. Ahogy indulunk vissza, valami megváltozik. A kezem, amit eddig szorosan fogtak, most üresen lóg mellettem. Szüleim és testvérem előre haladnak, én pedig lassan lemaradok. A kapu, ami eddig annyira ismerős volt, most mintha távolabb került volna, nagyobbat kell lépni, hogy átlépjem. Ők már feljutnak, míg én lent maradok, és csak nézem, ahogy eltűnnek a sötét folyosó mélyén. Az érzés, hogy távolodnak, és az üresség, ami a kezemben maradt, egyre erősebben hat rám.

Kiárad a Duna, de a Duna itt tenger, és hatalmas hullámokkal söpör végig az utcákon. Figyeljük ahogy közeledik, robajjal, elsötétitve az eget, aztán ordítva menekülünk előle, utcáról utcára, de hiába. Már a tetőkön állunk, a házak szürke nyersbeton kockák, üres, sötét ablaknyílásokkal. Nyugalom van. Az ég tiszta és kék, tűző nap, éles árnyékok a tetőn, és a horizontig terülő tükörsima, mozdulatlan víztükör. A közelben még látszik egy-egy ház teteje, de hamarosan ezeket és a miénket is el fogja lepni a végtelen víz. Most már minden nagyon békés.

Az ágyamban fekszem, a sötétség körülölel, miközben a szomszéd szobából a barátaim nevetése hallatszik. Valami furcsa feszültség van a levegőben. Az ajtó halkan résnyire nyílik, egy árnyék benéz, de nem vesz észre engem. Talán azért, mert testem már csak árnyék, vagy mert a valóság határvonalán egyensúlyozok. Az ajtó ismét becsukódik, és a külső világ fénye, élénk sárga csíkokban árad be az ablakon. Kézfejemmel megérintem az ágy szélét, majd hirtelen kilendülök, és átugrok az ablakon, mintha a gravitációt legyőzve repülnék. Száguldok a házak között, az éjszakai égbolt csillagai alatt, ahol a szabadság és a félelem határvonalán táncolok.