A "kalandozó" magyarok legyőzésének története egy izgalmas és sokszínű fejezet a magyar történelemben. E korszak során a magyarok hódító expedíciókat indítottak, melyek során Európa különböző területeit célozták meg. Azonban ezek a kalandozások nem mindig
A X. század folyamán a Magyar Nagyfejedelemség számos hadjáratot rendezett Európa különböző pontjain. Az első igazán jelentős vereséget őseink 933-ban szenvedték el Madarász Henrik német királytól, Merseburg közelében. I Ottó uralkodása alatt azonban a magyar hadmozdulatok intenzitása megnövekedett, mivel a központosító politikájával szemben lázadó tartományurak gyakran a szomszédos könnyűlovasokat kérték fel segítségül. A magyarok többször is feldúlták Szászország és Türingia területeit, sőt, néha még a mai Franciaország földjére is eljutottak – olvasható a Rubicon.hu-n.
A 955-ös hadjárat egy különleges eseménysorozatot indított el, mely Luitpold lázadása köré épült, aki Ottó első házasságából származó fia volt. A lázadás szövetségeseként Vörös Konrád, a lotharingiai herceg is csatlakozott a felkeléshez. Azonban a lázadás már korán megbukott, így a Keleti Frank Királyság területére betörő Lehet és Bulcsú csapatai magukra maradtak. Eredeti tervük szerint a megszokott útvonalon haladtak volna, amely Bajorország, Lotharingia és Itália között egy U alakú pályát írt le, ám ezúttal Ottó határozottan fellépett a támadók ellen.
Az évek folyamán jelentős tapasztalatot szerzett a keleti harcmodorral szemben, ezért főként vértes lovasságra alapozott, és mindent elkövetett, hogy a közelharcot kényszerítse az ellenfelére.
A magyarok három napja ostromolták Augsburg városát, amikor a mintegy 8000 főt számláló birodalmi sereg élén Ottó megérkezett a Lech folyó melletti mezőre. A Bulcsú, Lehel és Súr vezette "kalandozók" augusztus 10-én váratlanul abbahagyták a várvívást, és átvonultak a folyó túloldalára, hogy megmérkőzzenek a királlyal. Bár a magyarok létszámfölényben harcoltak, Ottó - elsősorban Vörös Konrád önfeláldozása révén - rá tudta kényszeríteni őket a közelharcra, amiben a könnyűfegyverzetű harcosok alulmaradtak.
A csata részletei sajnos ködbe burkolóznak, de egy dolog világos: a magyar vezérek halála vagy fogságba esése után a magyar harcosok gyorsan megfutamodtak a vértesek támadása elől, és villámgyorsan elhagyták az ország területét. Bár a krónikák később mindkét fél részéről súlyos magyar vereségről tettek említést, ez a megállapítás nem állja meg a helyét, hiszen tudjuk, hogy a vezérek sorsa végül tragikus fordulatot vett.
