Az amerikai együttes legújabb albuma sajnos óriási csalódást okozott.

Sötét pápát neveztek ki Perpetua néven, aki csontokból épített magának egy különös palotát.

Úgy érzem, az idő múlásával valami változik bennem, és sajnos nem a legjobb értelemben. Három éve még tele voltam lelkesedéssel és várakozással, amikor új lemezeket kellett elemezni, így volt ez a Machine Head 2022-es albumával is. Akkoriban nem fogalmaztam meg mindig kedvezően a kritikáimat, de igyekeztem pozitív szemlélettel közelíteni a friss megjelenésekhez. Most viszont úgy tűnik, hogy a szkepticizmus árnyéka kezd eluralkodni rajtam az új albumok kapcsán. A Machine Head legújabb munkája, az Unatoned, mindezek ellenére mégis reményt keltett bennem, hiszen a legutóbbi albumuk, az Of Kingdom and Crown, valódi mestermű volt, tele profizmussal és sokszínűséggel. Azonban az új lemez sajnos csalódást okozott számomra.

Nem arról van szó, hogy a felvétel gyenge lenne, vagy hogy Robb Flynn hamisan énekelne, esetleg a gitárok hangzása lenne pocsék – épp ellenkezőleg, ezek mind kiválóan szólnak. A probléma inkább az albumnak a kohézió hiányában rejlik. A 2022-es lemez egy koncepcióalbumként egy egységes narratívát követett, így igazságtalan lenne a mostanit az ő szintjükhöz mérni. Ugyanakkor, egy olyan album, amely tele van önállóan is megálló dalokkal, szintén lehet egységes és előremutató, de sajnos ez most nem valósult meg.

Ezzel szemben az Unatoned inkább egy hatalmas zenei ház, ahol a dalok külön szobákban élnek. Ezek a szobák egymástól elszigetelten helyezkednek el, és ritkán nyitják meg a kapukat, még csak átkopogni sem szoktak egymáshoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy rosszban lennének, vagy hogy eltérő nézeteket vallanának a világról; mindegyik dal külön-külön értékes, csupán annyira függetlenek egymástól, hogy a ház közös életét, vagyis a lemez egységét nem igazán képesek megteremteni.

Az Unatonednak több technikai érdekessége is van. Az egyik, hogy mindössze 42 perces játékidejével ez a legrövidebb Machine Head album - a banda többnyire nem szokott megállni egy óra alatt. A másik érdekesség, hogy némileg új felállásról beszélhetünk.

Ha visszatekintünk a csapat történetére, világossá válik, hogy Robb Flynn formációja már számos különböző felállásban mutatkozott be. A kétezres évektől kezdve szinte minden verzió legalább két lemezt adott ki. Azonban ez nem mondható el az előző albumot készítő kvartettről. Abban az időszakban Wacław Kiełtyka gitározott, aki akkoriban csupán átmenetileg volt a Machine Head tagja, mivel a Decapitated zenésze csak az Of Kingdom and Crown album bemutatásakor csatlakozott, majd 2024-ben elhagyta a bandát.

Ezen felül nem sok minden alakult át a Machine Head körüli világban; az új album esetében még az előző lemez különleges o-betűs stílusa is megőrződött. Érdekes módon azonban az a koherencia és harmónia, ami a 2022-es kiadványt jellemezte, most valahogy hiányzik.

A korong rögtön egy intróval indul, ami majdhogynem csönd. Szépen, lassan kezdjük csak el hallani a szelet, és jönnek az ambientek. Aztán tíz másodperc alatt az összes receptorunkat megpörgetik, mivel az egyre hangosodó atmoszféra egyszer csak eltűnik, ahogy elindul az első szám. Az Atomic Revelations pedig rögvest egy zongoratémával indul, amire hirtelen rá is robban a zúzós groove metal világa, majd jön a magas tempós darálás.

Rengeteg dalban jelennek meg azok a zenei ötletek, amiket korábbi lemezeken jól megvalósított a csapat, most azonban több is elvész közülük, mivel csak fel-fel tűnnek, de nem kapnak valódi teret. Azelőtt eltapossa őket egy másik ötlet megvalósítása, hogy valóban szárba szökkenhetnének és virágot bonthatnának, így elhal sok minden, amiért igazán kár, hiszen változatossá és gazdaggá tehette volna az albumot.

Pedig igen sok gondolat próbált testet ölteni. Bár a lemez elején inkább az erőteljes dalok dominálnak, a negyedik track, az Outsider behoz egy jóval dallamosabb világot, amit vagy három dalon keresztül tart is a csapat. Énekelhető refrének, nagy kórusok és dallamközpontú témák váltják egymást, annak jegyében, hogy a lemez ne csak az erőt, a harapós riffeket és a technikás megvalósításokat, de a zenei és dallamvilágbeli gazdagságot is képviselje.

Figyelemre méltó, hogy a leginkább különleges és kreatív megoldások a Bleeding Me Dry című számban bontakoznak ki, amely körülbelül öt és fél perc hosszú, és ezzel a lemez leghosszabb darabja. Nem szeretnék elcsépelt frázisokra támaszkodni, mint például hogy a Machine Head számára a hosszú dalok a legjobbak, és ezt el kell ismerni, de ezen a kiadványon talán éppen a rövid, tömör számok azok, amelyek sok esetben csorbítják a zenei élményt.

Szintén a sikeresebb témák közé tartozik az albumzáró ballada, a Scorn, ami kissé a Snuffot idéze a Slipknottól. Bár Robb Flynn nem tud légies könnyedséggel akkora magasságokat bejárni énekben, a szépen épülő kórusokkal remekül ellensúlyozza ezt, hangszínének előnyeire helyezi a fókuszt, amikor pedig már elengedhetetlen a magasság, bejön az erő, és kinyílik a dal. Érzelmes, ötletes szám, amiben mindennek van elegendő tér.

Összességében elmondható, hogy a lemezen igazán figyelemre méltó ötletek bukkantak fel, és a dalokból is árad az a szenvedély, amely arra utal, hogy itt nem csupán a rutin vezérelte a készítőket. Nem csupán arról van szó, hogy eltelt három év, és ideje kiadni valamit; sokkal inkább arról, hogy valódi kreatív energia és elhivatottság tükröződik minden egyes szám mögött.

Még egy igazán különleges metál együttműködés született, amelyben négy ikonikus banda – a Machine Head, az In Flames, a Lacuna Coil és az Unearth – egyesítette erőit, hogy megszülethessen a közös dal, ami a lemezük egyik ékköve lett. A szám címe: "These Scars Won't Define Us", amely nemcsak a zenéjével, hanem a közönség számára közvetített üzenetével is felhívja magára a figyelmet, miközben népszerűsíti a banda közös turnéját. A dal minden egyes résztvevő számára lehetőséget ad arra, hogy megcsillanjon, és a Machine Head egyik tagja egy interjúban így fogalmazott, hogy ez a produkció...

Képzeld el, hogy a Wu-Tang Clan erejével és a thrash metal vad energiájával egyesül egy zenei projekt, ahol a hip-hop ritmusok és a gitárok torzított zúgása találkozik. Az alapoknál kezdve a kemény dobütések és basszusvonalak dominálnak, miközben a rapperek a szókimondó, provokatív szövegeikkel feszítik a határokat. A színpadon a mikrofon mögött álló MC-k egymásra építik a sorokat, mint egy szikla és egy vihar: a versek tele vannak társadalomkritikával, élethelyzetekkel és a városi élet brutalitásával. A gitárosok riffjei olyanok, mint a villámcsapások, amelyek energikus és zúzós atmoszférát teremtenek, míg a dobosok folyamatosan pörgetik a tempót, hogy a közönséget egy őrült táncra bírják. Ez a kooperáció nem csupán zene, hanem egy életérzés: a lázadó szellem, a közös harc a rendszerekkel szemben, és a barátság ereje, ami a zene által összeköti az embereket. Az üzenet világos: egyesülve minden akadályt legyőzhetünk, és a zene erejével szabad utat nyithatunk a változás felé. Ez a projekt nemcsak a thrash metal és a hip-hop határvonalait feszegeti, hanem új dimenziókat is nyit a zene világában, ahol a ritmusok és a rímek egyesülnek egy fergeteges élményért. A közönség együtt üvölt, a szívverések összeolvadnak, és mindenki tudja, hogy itt, ezen a helyen, a zene az, ami igazán számít.

Azonban ez nem hozza meg az egységességet az Unatoned album számára, és az egyes dalokban elharapott ötletek sem kapnak mentességet. Hiányzik belőle az a gazdag változatosság, amit korábban tőlük megszokhattunk. A lemezen található számok egyáltalán nem gyengék, de a Machine Head eddigi munkásságát figyelembe véve, ez a mostani album messze nem a legkiemelkedőbb alkotásuk, és nehéz bármivel is igazolni a benne rejlő lehetőségeket.