India, Pakisztán és Afganisztán: fűszerek, fegyverek, szövetségek és tálibok (IV. rész) E térség gazdag történelme és kultúrája nem csupán a fűszerek bűvöletében rejlik, hanem a politikai intrikák és a fegyverek világában is. India, Pakisztán és Afganisz

Felajánlották, hogy elvisznek Lahorba, Pakisztán első városába, amely tele van gazdag történelemmel és vibráló kultúrával.

Útközben értesültem arról, hogy Pakisztán különböző részein folyamatosan támadásokat szenvednek el a keresztény közösségek: lakóházaik, autóik és templomaik rendszeresen megrongálásra és felgyújtásra kerülnek.

Egy különleges betekintést nyertem Jeff King, az International Christian Concern (ICC) elnökének nyilatkozatába, amelyben kifejezte, hogy az ártatlan keresztények ellen irányuló tömeges erőszak bár sokkoló, mégsem meglepő. Noha Pakisztán alkotmánya biztosítja a hit szabad kinyilvánításának jogát, a radikális iszlám jelenléte drámai módon megnehezíti, sőt életveszélyessé teszi a keresztény közösségek számára a vallásgyakorlást.

King úgy gondolta, hogy bárki könnyedén céltáblává válhat a vádaskodások kereszttüzében, hiszen egyetlen megjegyzés vagy cselekedet elegendő ahhoz, hogy a pletykák és gyanúsítgatások szélsebesen elérjék a közönséget.

Kölcsönkért internetkapcsolat és metró segítségével jutottam el CouchSurfing házigazdámhoz, az ultra gazdag Shahid Jamihoz, aki a Pakisztáni Legfelsőbb Bíróságnál adóügyi ügyvéd.

Két villát birtokol, az egyik az otthona, a másik pedig az irodájának és a CouchSurfing vendégeinek szánt menedékhely. Az érkezőket egy szolgálói földre helyezett matraccal és ízletes vacsorával várják. Nemrég egy orosz és egy Fülöp-szigeteki utazóval találkoztam. Az orosz fiatal már évek óta úton van, míg a fülöp-szigeteki kalandor éppen Dél-Pakisztán városait fedezi fel.

Első lépéseim között szerepelt egy SIM-kártya beszerzése, ami után elindultam felfedezni Lahor városát. Gyalog és tömegközlekedéssel vágtam neki a felfedezőútnak. Az ottani emberek kíváncsian figyeltek rám: ki ez a fehér bőrű vándor, aki egyedül barangol? Igazán szívélyesek, figyelmesek és segítőkészek voltak.

Mindenki igyekezett segíteni, irányt mutatni az úton. Készítettem néhány fotót a helyiekről: számukra én voltam a különlegesség, a szokatlan látvány.

Ismét szabadtéri borbélyműhelyekbe botlottam. Előszeretettel fényképeztem, akárcsak a szamarak vontatta kétkerekes szekereket.

Amikor megérkeztem a Badshahi-mecset impozáns épületéhez, egy idősebb férfi szúrt szemet nekem. Intett, hogy közelítsek, és egyből rákérdezett, hogy keresztény vagyok-e. A hanglejtése és a hangszíne árulkodott arról, hogy nem igazán érti, miért nem osztozom a muszlim hitben. Ekkor én is kérdőre vontam: "Ez probléma?"

„Dehogyis,” felelte, „semmi esetre sem, hiszen az igazi hit teljesen más dimenzióban létezik. Ezt az igazságot Palesztinában, Iránban, Irakban, Pakisztánban és Afganisztánban tanultam meg: vallásról és politikáról soha nem vitázom, a nőkre pedig nem is tekintek. Ezeket a tapasztalatokat figyelembe véve gyorsan eltereltem a beszélgetést, és a mecset lenyűgöző szépségéről kezdtem beszélni.”

Beléptem a vallási intézmény falai közé, és meglepetten tapasztaltam, hogy egy szűk családi szertartás tanúja lehetek: a Nikah Nama aláírásának folyamatába csöppentem. Ez a házassági szerződés aláírása a két család között, ami rendkívül fontos pillanat a hagyományok szerint. A helyszínen kizárólag férfiak voltak jelen, a családok fejei és az imám, aki a ceremónia keretében szentesítette a megállapodást. Az esemény légköre egyszerre volt tiszteletreméltó és meghitt, igazi bepillantást engedve a hagyományos értékek világába.

Valaki hangosan odakiáltott: „Hé, fehér ember, gyere, ismerd meg az imámot!” Odaléptem, és az emberek körém gyűltek. Elmondták, hogy számukra különleges esemény, hogy egy fehérbőrű európai emberrel találkoznak. Készítettek néhány fényképet, én is lencsevégre kaptam magam az imám mellett, mert valaki a fülembe súgta, hogy ő egy híres személyiség. Azt mondták, ha megmutatom a képet bárkinek, az még inkább megnyitja előttem a kapukat.

Bejártam a komplexum területét, és két helyi lakos kedves gesztusként átvállalta a különböző helyszínek belépőjegyeit. Nem hagytak magamra: ők a hely szelleme, míg én csak egy átutazó vagyok, ők pedig a kiváltságosak, akiket Allah különös kegyéből választott ki, hogy a messziről érkezett fehér ember útjába álljanak.

Az anyagiak miatt sosem éreztem aggodalmat, ahogyan azt sokan mondják, itt és más muzulmán országokban is, ahol eddig jártam. Allah már előre gondoskodott arról, hogy minden muszlim vallású ember rendelkezzen a megfelelő anyagi háttérrel, hogy méltó módon tudják kiszolgálni, ellátni, sőt, szolgálni a messziről érkező utazókat, turistákat, vendégeket vagy zarándokokat.

Az ilyen élmények és tapasztalatok arra ébresztik az utazót, hogy a világban mégiscsak létezik emberi jóság. Ráébresztenek arra, hogy a remény sosem tűnt el teljesen, és hogy az emberségbe vetett hit és bizalom újraéledhet. Ezt főként az arab és muzulmán országokban szerzett élményeknek köszönhetjük, ahol a vendégszeretet és a közösségi szellem megerősíti a kapcsolatokat az emberek között.

Majd ismét esküvővel kapcsolatos élményben volt részem: fiatal pár esküvői fotókat készített a Lahor-várban. Idillikus környezet, csak éppen arra gondoltam, az újabb esküvői kontextus nem valamiféle égi jel, hogy (végre) meg kellene nősülnöm...

Gyorsan elhessegettem a gondolatot, ám megvártam, amíg befejezték a fotók készítését, és elbeszélgettem mind a menyasszonnyal, mind pedig a vőlegénnyel. Bevallották, a szülők által előre egyeztetett frigyről van szó, remélik, boldogak lesznek.

A vőlegény autójában vittek le az erőd bejáratáig. A fiúk harsogva nevettek: milyen jó nekünk Európában, házasság előtt is nyugodtan szexelhetünk, nekik csupán az esküvőt követően kerülhet sor erre a kimagasló "eseményre". S természetesen az európai nők felől érdeklődtek, mindent tudni akartak róluk...

Estefelé ellátogattam a helyi bazárba, ahol a vendégszeretet lenyűgözött. Azonnal leültettek, egy illatos teával kínáltak, és élénk érdeklődéssel faggattak Európa titkairól.

Szinte mindenkinek van rokona, barátja, ismerőse a kontinensen, alig várják, hogy ők is kontinensünkre jöhessenek. A stabilitás, a kiszámíthatóság, a jólét, a biztonság, a mindennapi betevő falat vonzza őket.

November 30-án búcsút intettem Lahornak. A házigazdám, Shahid Jami sofőrje kedvesen felajánlotta, hogy luxusautóval visz a buszállomásra, de én inkább a kis motorbiciklit részesítettem előnyben. Az élmény sokkal autentikusabbnak tűnt, ahogy a város zűrzavara és illatai körülölelték az utunkat.

Busszal tettem meg az utat Pakisztán fővárosába, Iszlámábádba. A jegy ára mindössze 25 lejnek megfelelő rúpiát kóstált. Az út elvileg négy és fél órásra volt tervezve, de a helyi közlekedési viszonyok "érdekes" sajátosságai miatt végül hat órásra nyúlt az utazás. De nem bántam, mert CouchSurfing házigazdám, Muhammad, türelemmel várt rám.

A buszállomástól helyi taxit hívtam, alig 12 lejért vendéglátóm lakásához vitt.

A helyi bevásárlóközpontba mentünk vacsorázni. Muhammad barátja megmutatta a kezén lévő elektromos számlálót, amelynek kijelzője azt mutatta, aznap hányszor imádkozott, illetve ejtette ki Allah nevét.

A szám: 796. Egyértelmű, hogy vallásos lélek lakozik benne. A jármű belsejében zene zúgott, mintha csak egy ünnepi menet kísérte volna: Nabbe Nabbe, Nak da Koka, Balo Batiyan, Larsha Pekhawar, Allay, Aaj Ki Raat dallamai töltötték meg a teret, vibráló hangokkal.

A Faisal mecsethez kalauzoltak, amely Pakisztán legnagyobb mecsetje. Sajnos a belső teret nem tudtuk megtekinteni, de a külső látvány így is lenyűgöző volt. Az épület grandiózus megjelenése és modern formavilága azonnal magára vonzza a figyelmet.

A vacsorát követően egy borbélyműhely felé vettük az irányt. Fogalmam sem volt róla, mi vár rám, és miért is visznek oda. Aztán Muhammad, mint egy titkos ügynök, felfedte előttem a rejtélyt: másnap fotómodellként kezdhetem meg az új kalandomat. Ekkor hangosan felnevettem.

Persze, szívesen! Íme egy egyedi változat: "Én? Hát, ki más lennék?"

Ekkor hirtelen világossá vált számomra: fehér bőrű modellre van szüksége. Elmondta, hogy ruházati termékeket forgalmaz, és az új öltönyöket szeretné lefényképezni. Bár már rendelkezik professzionális férfi fotómodellekkel, most éppen egy fehér bőrű alanyra van szüksége. A tipikus pakisztáni frizura és arcszőrzet-stílus pedig az ő elképzelései szerint készült el rajtam.

A borbély nemcsak a hajamat formálta meg, hanem egy különleges masszázst is ajándékozott a fejbőrömnek, ami valódi kényeztetés volt. Minden mozdulata precíz és gondos volt, és láthatóan örömmel töltötte el, hogy megbecsültem a szakértelmét.

Muhammad nem tréfált: december elsején fotózás vette kezdetét. Igen, én voltam a modell, és a háttérben egy koreográfus, fotós, rendező, rendező-asszisztens és világítási szakember dolgozott. Egy rendkívül értékes karórával "tuningoltak fel", és külön figyelmeztettek, hogy ügyeljek rá, nehogy valami kár érje, hiszen azt kölcsön kapták.

Nem kellett nagyon aggódnom, biztosítást is kötöttek rá, de azért mégis... Elkészültek a fotók, én voltam a sztár. Félreértés ne essék: csakis a fehér bőröm miatt.

Muhammad elvitt a buszállomásra, felültetett, lebeszélte a 200 kilométerre lévő Peshawar városában fogadó házigazdámmal, hol várjon. Biztonságban éreztem magamat, a házigazdáim ügyeltek rám. Ennek ellenére lefényképeztem a kisbusz rendszámát és a helymeghatározó rendszer segítségével elküldtem a pontos lokációmat az iszlámábádi magyar nagykövetség illetékesének.

A biztonsági személy elérhetőségét Grezsa Csaba, Kolozsvár magyar főkonzulja osztotta meg velem. Megnyugtató érzés volt, hogy van valaki, aki tudja, hol tartózkodom, és ha esetleg váratlan helyzet adódna, akkor nagyjából tudják, hol kezdjék a keresést.

Zökkenőmentesen érkeztem meg Pesavar városába, ahol Aftab, a CouchSurfing házigazdám, széles karokkal és szívből jövő öleléssel várta a buszállomáson.

- Testvérem, mondta, Allah küldött hozzám, úgy vigyázom rád, akárcsak ő lennék.

Meghatódtam.

Sógorától kérte kölcsön a kocsit, hogy eljöjjön értem. Miután büszkén bemutatta minden szomszédjának, barátjának és ismerősének, vacsorára is meghívott. Azt mondta, hogy megtiszteltetés számára, hogy Allah őt választotta ki a messzi földről érkező vendég fogadására.

Egy kisebb város felfedezésére indultunk, ahol bejártuk a hangulatos utcákat, és alaposan szemügyre vettük az utcai étkezdék kínálatát. Végül azonban csak az Aftab által javasolt helyen ültem le falatozni, de ott igazán jól laktam. Az ázsiai fűszereket már egy kicsit megkedveltem, így bátran élveztem az ízek sokszínűségét.

A legnépszerűbb fogás a kebab, amely birka- vagy bárányhúsból készül, és ebből a finomságból kettőt is megajándékoztam magamnak. Az emberek folyamatosan megcsodáltak, az utcáról is benéztek az üzletbe, és sokan megörökítették velem ezt a különleges pillanatot.

Azt hallották, hogy Aftabnak valódi szerencséje van, hiszen az utóbbi időszakban egyre több külföldit fogadott. Különben csak a tévében láthattak európai vagy amerikai arcokat. Egy adott pillanatban élő közvetítést indított, hogy megmutassa barátainak és ismerőseinek, hogy egy európai vendég érkezett hozzá.

Fiai társaságában vacsoráztunk. A feleségét nem láttam. Ekkor ötlött fel bennem, hogy sem Lahor, sem pedig Iszlámábád városában nem találkoztam a házigazdáim vagy azok barátainak, ismerőseinek a feleségével. Barátnőkről nem lehet szó, a nők ugyanis csupán férjük vagy férfi rokonuk, illetve más hölgyek társaságában mutatkozhatnak.

Eszembe jutott, hogy a fővárosban, ahol megszálltam, Muhammad és a barátja is szóba hozták feleségét, de a nevüket még csak nem is említették.

Annyit mondtak, hogy egy kis településen laknak, s néha a nemi szükségletek kielégítése érdekében meglátogatják őket. Azt még sikerült megtudnom tőlük, hogy az Iszlámábádban megkeresett pénzből ők látják el az egész családot, feleségük háztartásbeli, a gyerekneveléssel foglalkozik.

A lényeg minden ilyen beszélgetés során visszatérő motívuma a szülők által megtervezett házasságok világa, ahol a házasság köteléke előtt a testi kapcsolat teljes mértékben kizárt. Ebben a felállásban a férfi a család fő kenyérkeresője, míg a nő a háztartás irányításáért felelős.

Egyébként Aftab és fiai - külön-külön - is az európai nők felől érdeklődtek, mindenre kíváncsiak voltak. Betanultam már a szöveget, mindenkinek ugyanazt mondtam. Kérték, értsem meg, nagyon érdekli őket a fehér nő, ugyanis az internet-korlátozások kijátszásakor csak őket látják meztelenül a világhálón...

A kidíszített "kultúrházban" esküvői ünnepségre lettem figyelmes. Megkérdeztem Aftabtól, benézhetünk-e. Csak egyet engedtek fotózni.

Azonnal szembetűnt, hogy a menyasszony nem volt jelen, a női vendégek külön szobában tartózkodtak. Aftab elárulta, hogy a férfi csupán az esküvő után pillanthatja meg a jövendőbeli feleségét.

- Minden férfi alig várja ezt a pillanatot. Sokan azért is nősülnek meg olyan korán, hogy végre lehetőségük legyen hozzábújni egy nőhöz - mondta kuncogva. Eldicsekedte: járt ám ő Európában, s kényére-kedvére "szórakozott".

Korán lefeküdtem, másnap ki akartam váltani az internetes platformon már kibocsátott afgán vízumot. Izgultam, hiszen ez volt az első alkalom, amikor tálib illetékesekkel találkoztam.

Még itthonról való indulásom előtt a debreceni Léskó Diána személyes blogjáról (The Globetrotting Detective - www.theglobetrottingdetective.com) tudtam meg, hogy itt a legegyszerűbb és a leggyorsabb afgán vízumot kiváltani. Az európai országok afgán nagykövetségein és konzulátusain dolgozók legitimitását nem ismeri el a tálib kormányzat.

Egyébként ez fordítva is érvényes, így csupán a Dubajban és a Pesavarban kiváltott vízumokat tekintik érvényesnek a tálib hatóságok. Alkalmanként más városokban található afgán külképviseleteken kibocsátott beutazási engedélyt is elfogadnak a tálibok, ám erre semmi garancia.

Reggel elváltam Aftab motorbiciklivel iskolába készülő kislányától és az egyik fiától. A kislányt most láttam először, és a találkozás pillanata nagyon rövid volt. Az arcán egyfajta aggodalom tükröződött, mintha már előre félt volna attól, mi fog történni, ha az édesapja megtudja, hogy egy idegen férfival találkozott.

Taxival indultam az afgán főkonzulátus felé, és a sofőr, ahogy megérkeztünk, figyelmeztetett, hogy a telefonomat egy betonkuckóban le kell adnom. A hideg futott végig rajtam, és az izgalommal vegyes félelem miatt egyből éreztem, hogy itt már a tálibok hatása érezhető. Bár kedvesek és segítőkészek voltak, a mellkasukon lógó Kalasnyikov gépkarabély látványa nem éppen bizalmat sugallt számomra. Tudtam, hogy bármilyen lépést megtehetnek, amit csak akarnak, hiszen Pakisztán területén is "otthon" érzik magukat.

Egyikük alaposan szemügyre vette az útlevelemet, meg sem kérdezte, mi járatban vagyok a külképviseleten. Állig felfegyverzett pakisztáni biztonsági őrök voltak mindenhol, burkát viselő nők, akik csak az úgynevezett kémlelőnyíláson látnak valamit a világból. Kissé szürreális környezet.

Azt terveztem, hogy még aznap átlépek a határon, ezért hoztam magammal a 40 literes, közepes méretű hátizsákomat is. Azonban a főkonzulátus bejáratánál található őrszobában kellett otthagynom. Az egyik tálib fegyveres próbált megnyugtatni, mondván, hogy a térfigyelő kamerák vigyáznak a cuccaimra, így nem kell aggódnom, semmi sem fog eltűnni. Ő mutatta meg, merre kell továbbmennem.

Egy átlagos épület tárult elém a fák mögül, semmi jel, felirat nem utalt arra, hogy főkonzulátus. Óvatos lépteimet látva egy férfi megmutatta, melyik ajtón kell bemennem. Velem tartott. Figyelt. Én is őt. Balra tért, mentem utána. Egy irodában találtam magamat, a szemüveges tálib főkonzul az asztalnál ült, szóba elegyedett az engem kísérő férfival. Semmit sem mondtam, leültem a kanapéra. A főkonzul egy nevet kiáltott.

Egy másik szobából váratlanul megjelent egy magas férfi. A tekintetét rám szegezte, és csak ennyit mondott: - Hundred dollar. Ezzel jelezte, hogy a vízumért cserébe 100 amerikai dollárt kér. Aztán, mintha mi sem történt volna, távozott.

A két férfi tovább beszélgetett, rám sem hederítettek. Egyszer csak kinyitotta az ajtót a magas férfi, odaadta az útlevelemet a főkonzulnak, az unottan lepecsételte az útlevelembe ragasztott vízumot, és meglegyintette. Úti okmányom után nyúltam, de nem engedte ki a kezéből. Húztam.

A tálib főkonzul mélyen a szemembe fúrta tekintetét, majd halkan, de határozottan kijelentette: "Üdvözlöm Afganisztánban." E szavakkal egyértelművé tette, hogy Isten, vagy inkább Allah vezetett ide, ebbe a különös és ellentmondásos világba.

Hivatalosan afgán földön tartózkodtam, de már alig vártam, hogy "visszatérjek" Pakisztánba. Az őrszobánál átvették tőlem a hátizsákomat, és az út során összefutottam Kimmel, a 23 éves német lánnyal. Múlt nap egy WhatsApp-csoportban folytatott beszélgetésünket követően magánbeszélgetésben megállapodtunk, hogy amint megkapjuk a vízumot, azonnal a város szélén lévő taximegállóhoz indulunk, ahonnan már csak egy lépés a pakisztáni-afgán határ.

Egy óránál nem vártam többet rá, már így is nagyon késő volt. Robogós taxira ültem, próbáltam afgán pénzt szerezni. Nagyon nehezen sikerült, időbe telt. Rádöbbentem, aznap már képtelen leszek elérni Kabult.

A Torkham határátkelőhely csupán 55 kilométerre terült el, de Léskó Diána, a világjárás szerelmese, írásaiból megtudtam, hogy a taxisnak kötelező volt biztonsági kíséretet igényelnie, ami bizony időt vett igénybe. Így hát üzenetet küldtem Kimnek, hogy a határátkelést elhalasztom, és javasoltam, hogy másnap együtt folytassuk az utunkat.

Egyetértett, és kifejezte sajnálatát amiatt, hogy a vízum megszerzése tőle független körülmények miatt jelentősen elhúzódott.