A tanítványt a mennyei magasságokba emelték – a 18. századi csíksomlyói húsvéti drámák varázsa ma is élénken érezhető.

18. századi húsvéti misztériumjátékot állított színpadra a Pázmány bölcsészkarának színtársulata. Használhatóak-e ma is ezek a drámák? Valóban vallásos volt-e a nép? A téma szakértőjét, Medgyesy S. Nobert művelődéstörténészt kérdeztük.

A Boldog Özséb Színtársulat (BÖSZK) 2025. április 9-én mutatta be a csíksomlyói misztériumjátékát, mely a 18. századi népi drámák hagyományaira épül. Az esemény a budapesti Újszínház által szervezett VIII. Keresztény Színházi Fesztivál keretében valósult meg, és Szatai Dóra rendezésében készült. Ennek apropóján lehetőségünk nyílt beszélgetni a színtársulat alapító-vezetőjével, Medgyesy S. Norberttel, aki művelődéstörténeti szakértő, a PPKE BTK Újkori Történeti Tanszék egyetemi docense, valamint a Régi Magyar Dráma Kutatócsoport tagja, továbbá a Szent István Tudományos Akadémia elismert tagja.

Miért kutatja a közép- és barokk kori misztériumjátékokat?

A téma és a műfaj szeretete a misztériumjáték fogalmából és sokszínűségéből adódik. A misztériumjátékok eredetileg a XIII-XV. század nyugat-európai városaiban a teremtéstől az utolsó ítéletig az egész üdvösségtörténetet végigjáró, Jézus Krisztus életét (elsősorban születését és kereszthalálát) kihangsúlyozó, gyakran 2-3 napig tartó, 40-50 ezer sorból álló színi előadások voltak. A zene és a tánc adta lehetőségekkel is élve, legtöbbször a nagyvárosok piacterein mutatták be a civil lakosokból álló vallásos társulatok tagjai. A színpadon hiteles lelkiséget nyújtottak, összművészeti eszközökkel tették érthetővé és szemléletessé, egészen átélhetővé

A német „Geistliches Spiel” (lelki játék), a spanyol „auto sacramentale” (szentséges cselekmény) és az olasz „sacra rappresentazione” kifejezések jól tükrözik a szakrális dráma lényegét. Magyarországon a XVI. század első felében készült, magyar nyelvű kódexek, amelyek devóciós passiókat és Mária-siralmakat tartalmaztak, mellett a XVII-XVIII. századi protestáns biblikus drámák is jelentős szerepet játszottak. Ezen kívül a XVIII. századi csíksomlyói misztériumjátékok is ebbe a kategóriába sorolhatók. Érdekes megfigyelni, hogy a csíksomlyói drámaszövegek középpontjában a Jézus szenvedéstörténete áll, emellett azonban nem csupán bibliai elemeket dolgoznak fel, hanem apokrif és középkori motívumokat is integrálnak, gazdagítva ezzel a helyi népi kultúra világát.

Számomra a leglényegesebb kérdések ezzel a témával kapcsolatban: Melyek azok az irodalmi és művészeti eszközök, amelyek segítségével hitelesen és érthetően képesek voltak isteni titkokat megjeleníteni? A csíksomlyói színdarabokban megjelenő motívumok és jelentéstípusok mögött milyen művelődéstörténeti gyökerek húzódnak meg? Milyen bibliai és hagyománybeli források, különösen a késő középkor, reneszánsz és barokk időszakból származó anyagok, formálták ezeket a drámaszövegeket? Továbbá, egy újabb kérdéskör, amelyet érdemes megvizsgálni: milyen szerepet játszik a közösségi élmény és a hagyományőrzés a színdarabokban, és hogyan formálják ezek a tényezők a közönséghez való kapcsolódást?

A néphagyomány és a drámaírók tudásának, szándékának kölcsönhatása rendkívül gazdag és sokszínű. A néphagyomány, amely a közösségek hiedelmeit, szokásait és történeteit tükrözi, mélyen gyökerezik az emberek mindennapi életében, érzelmeiben és tapasztalataiban. Ezzel szemben a drámaírók, akik a színpadra szánt műveikben a társadalmi valóságot, a lélek mélységeit és az emberi kapcsolatok bonyolultságát kívánják megragadni, gyakran merítenek ebből a gazdag forrásból. A néphagyomány tehát nem csupán egy háttér, hanem aktív inspirációs forrás a drámaírók számára. A népmesék, mondák és balladák világában rejlő motívumok és karakterek új életre kelnek a színpadon, miközben a drámaírók saját egyedi interpretációjukat adják hozzá. E kölcsönhatás során a hagyományos elemek átalakulnak, modern kontextusba kerülnek, és új jelentéseket nyernek. Ezen túlmenően, a drámaírók szándéka, hogy a néphagyományt friss szemszögből közelítsék meg, lehetőséget teremt arra, hogy a régi történetek újraértelmeződjenek, és a kortárs közönség számára is relevánsak maradjanak. Így a néphagyomány és a drámaíró kreatív tudása egyfajta párbeszédet folytat, amely nemcsak a múltat idézi meg, hanem a jelen társadalmi és kulturális kérdéseire is reflektál. Összességében tehát a néphagyomány és a drámaírók tudása, szándéka egy dinamikus kölcsönhatásban áll egymással, amely gazdagítja a színházi művészetet, és hozzájárul a kulturális örökség fenntartásához, miközben folyamatosan új értelmezéseket és élményeket teremt a közönség számára.

És milyen válaszok születtek eddig?

Közel három évtizedes elkötelezett munkánk gyümölcseként megállapíthatjuk, hogy egy rendkívül gazdag, sokszínű világ bontakozik ki előttünk. Ez a világ egyszerre elmélkedő és természetfeletti, emberi és kézzelfogható, miközben allegorikus mélységekkel is bír. Ötvözi a középkor titokzatos atmoszféráját a barokk fényűzésével, a népi hagyományokkal és a XXI. század katarzist adó élményeivel. A színjátékok tanulmányozása során egy olyan izgalmas univerzumba nyerhetünk betekintést, amely megköveteli a tudományok közötti átfogó vizsgálatot, különösen az irodalom, a színház, a dráma, a zene, a kegyesség és a művelődéstörténet területén.

Kilián István mestertanárom (1933-2021) által alapított Régi Magyar Dráma Kutatócsoport, mely a tanítványai lelkes munkájára épít, jelentős mérföldkőhöz érkezett. Demeter Júlia és Pintér Márta Zsuzsanna szerkesztésében megszületett a Ferences iskoladrámák című kötet, amely a Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. századi sorozatának részeként hat terjedelmes kötetben, összesen körülbelül ötezer oldalnyi anyagot tartalmaz. E munka keretében a teljes csíksomlyói drámakorpusz napvilágot látott, miközben a zenei anyagokat Kővári Réka tette közzé. Én magam is aktívan részt vettem a sajtó alá rendezés folyamatában, így hozzájárulva ennek a jelentős kulturális örökségnek a megőrzéséhez.

A különböző szövegek létrehozói eltérő célokkal és motivációkkal rendelkeznek. Képzőművészek és írók, például, gyakran a kreatív önkifejezés vágyával alkotnak, míg tudósok és kutatók az információ közvetítésére és a tudományos ismeretek bővítésére törekednek. A fő tematikák változatosak lehetnek: a művészetekben a szerelem, a természet vagy a társadalmi problémák állhatnak a középpontban, míg a tudományos írások gyakran az innováció, a felfedezés vagy a környezeti kérdések köré épülnek. Az írások mögött húzódó szándékok és témák tükrözik az adott kor szellemiségét és a szerzők személyes élményeit.

A csíksomlyói ferences gimnázium diákjai 1721 és 1785 között majdnem minden esztendő nagypéntekén, a saját ferences rendi tanáraik által írt, anyanyelvű, versbe szedett, 70-100, sőt, 130 gimnazista diákszereplőt felvonultató misztériumjátékot mutattak be.

Más ünnepeken is, mint például pünkösd szombatján, úrnapján vagy Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én, rendszeresen megrendeztek színi előadásokat. Csíksomlyó színjátszása földrajzilag a legkeletibb helyszín, és időben is a leghosszabb ideig, egészen az 1780-as évekig megőrizte Európában a középkori misztériumdrámák sajátos stílusjegyeit és tematikáját. E drámaegyüttes a magyar kultúra és lelkiség történetében páratlan jelentőségű, egyedi és szerves egységet alkot, rendkívüli értékkel bír. Csíksomlyó így vált a magyar nyelvű színjátszás tömegek által vonzott bölcsőjévé, ahol a hagyomány és a művészet találkozott.

Mennyire képesek ezek a drámák megszólítani a mai ember lelkét?

A szokás szerint felvonásokra és jelenetekre osztott drámák szövege ma is érthető, élvezhető. Allegorikus alakjaik, például Irgalmasság, Igazságosság, Lelkiismeret, Ártatlanság, Szeretet, Fájdalom, Hit, Remény, az angyalok és a fő bűnök, így a Fösvénység, Bujaság, Restség, Gőg, valamint a Világ, Test, Részegség, továbbá az érzékek, azaz az Ízlés, Szaglás, Látás

Krisztus szenvedéstörténetét, annak mondanivalóját, üdvösségtörténeti összefüggéseit (megtestesülés, megváltás) és teológiai hátterét a legmagasabb és egyben népi irodalmi szinten, azaz nívós közérthetőséggel és megfelelő (nem túlzott) érzelmi hozzáadással ábrázolják. Ezzel a csíksomlyói ferences drámaírók és növendékeik évszázadok távlatából is tanítanak és bűnbánattartásra sarkallva tükröt állítanak a szereplők, az olvasók és a nézők elé egyaránt - történelmi korszaktól, társadalmi rangtól és beosztástól függetlenül.

Rendszerint elhangzik a vád, hogy a korabeli nép nem is volt vallásos. Megállja-e a helyét ez a megállapítás? És hogyan hatott rájuk a passiójáték-előadás?

Feljegyzések és többek között a zarándokhelyeken vezetett csodafeljegyzések, az úgynevezett mirákulumok tanúsítják, hogy

Átfogalmaznám a kérdést: Milyen mértékben támogatták ezek a drámai előadások az egyéni és közösségi vallásgyakorlást? A misztériumjátékok nem csupán a vallásos érzéseket erősítették, hanem a színpadi hitoktatás révén racionális alapot is adtak, miközben felejthetetlen élményekkel gazdagították a nagyrészt írástudatlan közönséget.

Csíksomlyón Krisztus szenvedéstörténetét a négy evangélium passiójának egyesítésével állították színpadra. A produkció során összesen 53 misztériumeseményt és Jézus példabeszédeit, valamint 71 ószövetségi előképet mutattak be, amelyek a Biblia allegorikus értelmezésének részét képezik. A helyi színházi gyakorlat a bibliai történeteket allegorikus moralitáselemekkel és középkori, apokrif forrásokból származó motívumokkal ötvözte, így teremtve meg egy különleges színpadi élményt. A műsorban olyan, a közönség által jól ismert események kaptak hangsúlyt, mint a Jézus és Mária búcsújának betániai jelenete, amelyek az egyházi hagyományokban élnek, és a hívők számára hitelesnek számítanak. Ezek a jelenetek nem csupán narratív elemek, hanem mély teológiai tanításokat is közvetítettek, versformában előadva az egyes szereplők által. A Szentháromságról, a Filioque-kérdésről, a világ teremtéséről, az angyalokról és a bukott angyalokról, a világban lévő rossz forrásairól, az ember bűnbeeséséről, Szűz Mária szeplőtelen fogantatásáról, szüzességéről és mennybevételéről, valamint az egyszülött örök Ige megtestesüléséről és e világra való születéséről is szó esett. A szenvedés értelme, a szeretet, a bűnbánat, az Eucharisztia és az utolsó ítélet témái mind szerves részei voltak ennek a gazdag, sokszínű előadásnak, amely a hitélet mélyebb megértésére és a lelki megújulásra inspirált.

A nagypénteki misztériumjátékok jelentős szerepet játszottak a középkori keresztény kultúrában, mivel nemcsak vallási üzenetet közvetítettek, hanem közösségi élményt is nyújtottak. Ezek a játékok a keresztény hit középpontjában álló eseményeket – Jézus keresztre feszítését és feltámadását – dramatizálták, lehetőséget adva a hívőknek arra, hogy mélyebben átéljék a szenvedést és a megváltást. A misztériumjátékok sajátos módszere abban rejlett, hogy a szertartások keretei között, gyakran a templomi környezetben zajlottak, ahol a színészek nem csupán előadók voltak, hanem aktívan bevonták a közönséget is. Az előadások gyakran magukban foglalták a zene, az éneklés és a tánc elemeit, így egy komplex, multiszenzorális élményt teremtettek. A mai előadási formáktól való eltérés leginkább a vallásos kontextusban és a közönség aktív részvételében mutatkozik meg. Míg a modern színház gyakran a szórakoztatásra és a művészi kifejezésre helyezi a hangsúlyt, a nagypénteki misztériumjátékok célja a hit megerősítése és a közösségi értékek hangsúlyozása volt. A mai előadások általában professzionális színészekre építenek, míg a misztériumjátékokban a közösség tagjai, gyakran laikusok, vállalták a szerepeket. Ellenben a mai és a régi formák között van hasonlóság is: mindkettő célja a nézők érzelmeinek megmozgatása és egy történet elmesélése. Az érzelmi hatásra való törekvés, valamint az ünnepi jelleg megőrzése továbbra is közös vonás, amely összeköti a múltat a jelennel. A misztériumjátékok tehát nem csupán a vallási hagyományok megőrzésére szolgáltak, hanem a közösség összetartozását is erősítették, ami a mai színházi előadásokban is fontos szerepet játszik.

Egy különleges pasztorációs és pedagógiai megközelítést szeretnék kiemelni: a résztvevők nem csupán elvont módon beszélgetnek vagy elmélkednek az adott teológiai kérdésekről, hanem kifejezetten oktató célú szövegek formájában fejezik ki saját lényegüket. Ezek a drámák nemcsak a cselekményükkel bírnak tanító erővel, hanem az isteni, allegorikus és valóságos szereplők nevei is mély értelmet adnak, és magukban hordozzák az adott színdarabban megjelenő hittartalom lényegét. Valójában, ez a megközelítés lehetőséget teremt arra, hogy a szereplők személyesen kapcsolódjanak a mondanivalóhoz, így a tanulás folyamata egyedülállóan gazdag és mélyreható élménnyé válik.

Eközben a szereplő diák verstant és prózát, gregoriánt és még inkább népéneket, továbbá jó kiállást és beszédtechnikát sajátított el. A szakrális témájú előadással folyamatosan imádkozott és több ezres tömegnek adott hitélményt.

Mindennek mozgatórugóját az jelentette, hogy a Krisztus szenvedésén rendszeresen elmélkedők számára XIII. Benedek pápa a Paternae Sedis bullájában 1725-ben - a megfelelő szentségi feltételekkel - búcsúkiváltságot adott. A Csíksomlyó-iskola egyik lényeges - klasszikus és modern - módszere az volt, hogy komplex módon összekapcsolta a paraliturgikus kultuszt és a kultúrát, a tanulóknak azonnal a legtöbbet adta: a diák maga lehetett egy nagypénteki előadáson akár a Szentháromság egyik személye is.

A funkcionális szerepet betöltő előadás során a gimnazista hittanuló vált hitoktatóvá azáltal, hogy tartalmas és szent szövegeket kikiáltott, eljátszott és elénekelt jó dallamokon, miután a tanár átelmélkedte vele a megjelenítendő szerepet. A napjainkban sokat emlegetett élménypedagógia tartalmas, tényszerű, megfelelően szakrális stílusú és kellőképpen lírai módszerét nyújtották a csíksomlyói ferencesek. Rájuk jellemző módon anyanyelven tették mindezt. A közösséget népénekekkel és az előadásokhoz tartozó körmenetekkel, volt, hogy kálváriajárással vonták be a cselekményekbe.