Ő itt abban a meggyőződésben létezik, hogy ő egy jóságos lélek.

Nicholas Hoult a Kettes számú esküdt című filmben - Forrás: Max

Clint Eastwood idén 94 esztendős, és a közönség figyelme még mindig rá szegeződik. 2024-ben ez a figyelem különösen megérdemelne egy tapsot, hiszen pályafutása során rengeteg figyelemre méltó munkát tett le az asztalra. Talán meglepő, hogy a 90 év feletti korosztályt is foglalkoztatják azok a morális dilemmák és bonyodalmak, amelyekbe a hétköznapi emberek belekerülhetnek, de Eastwood tehetsége abban rejlik, hogy ezeket a helyzeteket filmvászonra tudja vinni. Munkái egyszerre képesek nosztalgikus érzéseket kelteni és örök érvényű kérdéseket felvetni, így a nézők számára mindig relevánsak maradnak.

Ez a film valójában egy tiszteletadás az ötvenes évek drámai tárgyalótermeinek, miközben egy izgalmas jogi thriller köntösébe bújik, amely a kilencvenes évek bűnügyi filmjeit idézi. Emellett a rendező eddigi munkáit is felidézi, hiszen a kisember, aki nagy döntéseket hoz, mindig is középpontban állt filmjeiben, mint például a Sully és a Richard Jewell balladájában. A hetvenes években kezdődött rendezői karrierje negyvenedik, és valószínűleg utolsó alkotása, a Kettes számú esküdt, valóban mindezt ötvözi. Olyan, mint egy jól megválasztott farmernadrág: tartós, sosem megy ki a divatból, és mindig megnyugtató érzés, ha még mindig jól áll ránk.

A Kettes számú esküdt koncepciójának hátterében nem Clint Eastwood áll, hanem Jonathan A. Abrams, aki eddig egy viszonylag ismeretlen forgatókönyvíró volt. Abrams különös tapasztalatainak köszönhetően, amelyek során egy barátja révén több bírósági eljárásban is részt vehetett, betekintést nyert a jogi folyamatokba. Szemtanúja volt annak a feszültséggel teli pillanatnak, amikor a bíróság kiválasztja az esküdtszéket, és figyelemmel kísérte, ahogy a jelöltek különféle kifogásokat hoznak fel, csak hogy elkerüljék az állampolgári kötelezettséget. Ekkor jutott eszébe egy rendkívüli és ironikus indok, amely tökéletes magyarázatot adhat arra, miért ne vehetne részt valaki a bíróság munkájában: ha a jelölt maga bűncselekményt követett el.

Az író éveken keresztül csiszolta az ötletet, amíg működőképes forgatókönyv lett belőle, ami aztán Clint Eastwood kezébe került. Eastwood az azóta sokat változott sztoriról szándékosan lefejtette azokat a szálakat, amivel a történet még ponyvásabb, thrilleresebb lett volna. Amikor a rendező később megkérdezte az írót, hogy miért pont ő kereste meg a megfilmesítéssel, Abrams azt válaszolta, hogy óriási hatással volt rá a Tizenkét dühös ember, és olyan rendezőt keresett, akinek a karrierjét hasonlóan befolyásolhatta az esküdtszékről szóló klasszikus dráma. Eastwood állítólag annyit mondott erre, hogy "meh!", és legyintett.

A Kettes számú esküdt koncepciója valóban lenyűgöző. Justin (Nicholas Hoult) éppen a tökéletes életét éli, felesége (Zoey Deutch) gyermeket vár tőle, és mint rendes állampolgár, részt vesz egy olyan ügy tárgyalásán, amiről korábban sosem hallott. Az ügy középpontjában egy férfi áll, akit azzal vádolnak, hogy megölte a barátnőjét, majd a holttestét az út szélén hagyta. A kerületi ügyész (Toni Collette) éppen választások előtt áll, így számára és a közvélemény számára is elengedhetetlen, hogy gyorsan döntés szülessen az ügyben. Ahogy Justin hallgatja a részleteket, egyre világosabbá válik számára, hogy itt nem gyilkosságról van szó, hanem egy tragikus balesetről. Ráadásul a balesetet nem a megvádolt férfi, hanem ő maga okozta egy esős éjszakán.

„Nem tökéletes, de a legjobb, ami lehetséges” – ez a kifejezés többször is felbukkan a Kettes számú esküdt című filmben. Ha egy kicsit előreugrunk, elmondhatjuk, hogy ez a mondat a film minőségét is jól összefoglalja, azonban elsősorban az amerikai igazságszolgáltatási rendszerre utal. Azok szájából hangzik el, akik e rendszer működtetői – ügyészek, ügyvédek, rendőrök –, nem pedig azok, akik szenvedő alanyai ennek a mechanizmusnak. A rendszer tökéletlensége nyilvánvaló, és ahogyan a Tizenkét dühös ember, úgy Clint Eastwood alkotása is hangsúlyozza, hogy a tizenkét esküdt valójában olyan, mint egy formálható gyurma, amelyet a körülmények és a manipulációk alakítanak. Az igazság és az igazságosság nem mindig találkozik, és e filmek éppen ezt a feszültséget tárják elénk.

Justin helyzete különösen világossá teszi ezt a zavaros rendszert, hiszen egy adott pillanatban még csak nem is sejti, hogy bűncselekményt követett el. Jó embernek tartja magát, ám egy ügyvéd ismerőse – aki egy elképesztően tehetséges Kiefer Sutherland bőrébe bújik – figyelmezteti őt: ha megosztja a történetét, annak komoly következményei lehetnek. Mit tehet valaki, aki egész életében arra törekedett, hogy helyesen és becsületesen éljen, de most olyan helyzetbe kerül, ahol a saját, eddig követett értékrendjét kellene feladnia? A rendszer, amelynek részese, vajon segít neki, vagy csupán az egyéni érdekek mentén működik, távol az igazság keresésétől? Ez a Kettes számú esküdt legérdekesebb dilemmája, és a válasz a legvégső pillanatig bizonytalan marad.

A lábjegyzetben említett Eastwood filmjei között a Kettes számú esküdt sorsa sokáig bizonytalan maradt. A Warner stúdió égisze alatt készült alkotás bemutatása nem a mozikban, hanem kifejezetten a Max streamingszolgáltatón történt, ami furcsa döntés volt, tekintve, hogy Eastwoodnak a Warner több sikeres film köszönhetően sokat adott az évek során. A 2010-es években bemutatott alkotásai rendre meghaladták a százmillió dolláros bevételt, ami valóban kiemelkedő teljesítménynek számít a felnőtteknek szóló, visszafogott drámák világában. Azonban a koronavírus által sújtott amerikai mozis piacon a 2021-es Cry Macho bemutatója csalódást okozott, sőt, David Zaslav, a Warner vezérigazgatója is nyíltan bírálta a film eredményeit, és megkérdőjelezte, hogy kinek és miért készült az alkotás.

A Kettes számú esküdtet néhány amerikai moziban bemutatták, ám csak korlátozott számú vetítésen, és a Warner Bros. nem osztotta meg a film bevételi adatait a tengerentúli mozipénztárakból. Ezzel szemben a film több európai piacon, például Olaszországban és Franciaországban, jelentős sikereket aratott, milliós bevételeket hozva. Magyarországon viszont csupán a Maxon érhető el, ami mintha azt sugallná, hogy inkább tévéfilmnek készült, mintsem mozis élménynek. Mivel a cselekmény főként bírósági környezetben játszódik, talán valóban nem is lenne jobb hely arra, hogy a nézők belemerüljenek a történetébe.

Itthon tényleg ez az egyetlen megoldás, de ez nem azt jelenti, hogy ezt érdemelné. Érdemes figyelni, Eastwood hogyan mutogatja Justin karakterét a tárgyalás közben, a kép melyik részére dugja el a fejét, hogy ösztönösen is őt keressük őt a tág totálokban, amikor az ő sorsát érintő kérdésekről van szó. Hoult arca tökéletesen megfelel egy "jó ember" kinézetének, de képes a szemeivel teljes bizonytalanságot és pánikot kommunikálni, miközben az ártatlanság álarca nem rezzen. Hasonlóan, már megszokottan jó Collette, akinek szintén a magabiztosságot és a törhetetlen igazságérzetet kell sugároznia, miközben a sztori felétől már a karaktere nem annyira biztos abban, hogy pont úgy történtek a dolgok, ahogy a szájából elhangzó szavak sugalmazzák. Szintén a kilencvenes évek erős karakterszínész-mezőnyét idézi meg JK Simmons, aki az esküdtszék tagjaként saját nyomozásba kezd az ügyben.

Hogy végül ez a nyomozás is a feledés homályába vesszen. Eastwood mesterien ügyel arra, hogy a Kettes számú esküdt ne merüljön el a jogi thriller kliséinek tengerében; talán még olyan jelenet sincs is, ahol valaki sétánál gyorsabban haladna. Senki sem szorít fegyvert mások fejéhez. A feszültség forrása belülről fakad: vajon hogyan tud Justin megmaradni jó embernek, amikor a túlélése érdekében rossz döntéseket kell hoznia? És vajon az amerikai igazságszolgáltatás képes-e megkülönböztetni a jót a rossztól? A rendszer nem hibátlan, de talán ez a lehető legjobb, amit elérhetünk.

Ahogy a film is tükrözi, a Kettes számú esküdt idén a második amerikai alkotás, amely a Netflix kínálatában debütál, és amely a remek Rebel Ridge után érkezik. Mindkét film tele van frusztrációval az amerikai igazságszolgáltatás működésével kapcsolatban, és képes ezt egy műfaji keretbe illesztve bemutatni. Eastwood thrillerhez illő stílusban adagolja a nézőknek azokat az információkat, amelyeket a szereplők egy része már régóta tud: miért is tartózkodott a főszereplő abban a bárban azon a sorsfordító éjszakán, és pontosan mit is művelt ott. A folyamatos feszültség és bizonytalanság nem csupán a karakterek között, hanem a film középpontjában álló tárgyalás során is megjelenik, ahol a szemtanúk vallomásai látszólag ellentmondásosak, mégis egy irányba mutatnak, hogy a bíróság számára kedvező legyen. Az igazság talán örökre rejtve marad, de lehet, hogy egyszer csak kopogtat az ajtón valaki, aki éppen azt keresi.