Hogyan lenne, ha kipróbálnánk egy izgalmas játékot, aminek a neve "Agyonverősdi"? Készen állsz a kihívásra?
Ezúttal egy rendhagyó bejegyzés következik. Nem kifejezetten történelemről lesz szó, de egy történészről igen. Schmidt Máriáról.
2001 nyarán ismerkedtem meg Schmidt Máriával, amikor az egyetem után frissen pályakezdőként csatlakoztam a Terror Háza Múzeumot megalapozó csapathoz. Feladatom a fotók, hanganyagok és dokumentumok gyűjtése volt; írtam a teremszövegeket és szócikkeket, alaposan átnéztem az összegyűjtött anyagokat, válogattam a kiállításhoz illő idézeteket. Filmek vágásának folyamatát figyelemmel kísértem, és interjúkat is rögzítettem. Volt, hogy kritikákat kaptam, máskor irányokat mutattak, és időnként dicséretben is részesültem – ahogyan a csapat többi tagja is, beleértve a kiállítás megvalósításában és az épület felújításában részt vevő neves szakembereket. Mindezek mögött ott állt Schmidt Mária, aki mindig tudta, mikor kell hangosan szólni, és mikor kell bíztatni, motiválni minket a feladataink során.
A kiállítás végül életre kelt, és az érzések zűrzavarával ültünk le a fiatalabb kollégákkal és egykori egyetemi barátokkal a megnyitó utáni koccintásra. Még mindig nehezen tudtuk felfogni, hogy aznap valóban egy múzeumi vitrinbe zártuk a múltat – ahogyan Orbán Viktor megnyitó beszédében fogalmazott. A Terror Háza Múzeum egy olyan mérföldkő, amely előtt mindenkinek érdemes megállnia egy pillanatra. Szerethetjük vagy elutasíthatjuk, dicsérhetjük vagy bírálhatjuk – de a létezése megkérdőjelezhetetlen. Azért van itt, mert egy történelmi igazságot képvisel, és a kiállítás a százezrek, sőt, milliók történetének igazságát fogalmazza meg. Paradigmaváltó, ha tudományosabb nyelvezetre váltunk.
A megnyitót követően több mint tíz éven át Schmidt Mária mellett tevékenykedtem a Múzeumban. Mostanra eltelt egy negyed évszázad, és a Múzeum még mindig vonzza a látogatókat, akik számára mindig tartogat új élményeket.
Amikor valaki azt a brutális jelenetet festi le, hogy Schmidt Máriát egy bottal agyonverik, az nem csupán egy gyilkosság bemutatása, hanem egy mélyebb társadalmi kommentár. Ez a kép nem csupán a baloldal ironikus, vagy éppen groteszk humorát tükrözi, amely képes elfogadhatóvá tenni a jobboldali emberek kiirtását. Számukra mindannyian tisztátalanok vagyunk, függetlenül attól, hogy milyen politikai nézetet vallunk. De a dolog sokkal összetettebb ennél.
Amikor Pintér eljátssza Schmidt Mária meggyilkolását, akkor Schmidt főművét, a Terror Házát is agyon akarja verni. Azt mutatja be, hogy a mi világunkat is agyon akarja csapni. Mert milyen vicces is már szétverni a konzervatív népség otthonát!
"A színházban mindenféle megeshet. Bármit elhihetünk, ha jól van tálalva." - nyilatkozta nyolc évvel ezelőtt Pintér Béla. Hát igen. A baj csak az, hogy az egész világ is egy színház, s ott is mindenféle megeshet. Nem a művészet utánozza ugyanis az életet, hanem fordítva: az élet a művészetet. Csak azt nem értem, hogy hogy jött elő Navalnij? Az orosz rendszerről szóló véleménykülönbség megér egy agyonverést?
Pintér egy interjújában elmondta azt is, hogy színházába fideszes politikusok járnak, akik a "a politikai ihletettségű, maró gúnnyal bíró poénokon akkorát nevetnek, hogy kis híjján leesnek a székről". Legközelebb talán legyen felmutatva a színpadon Charlie Kirk meggyilkolása. Mekkora poén már! Vagy a hét AfD-s jelöltté, akik épp a választási kampány idején hunytak el! Óriási!
"Ha valós problémát vet fel mondjuk egy néző, amelyben én is tökéletlennek érzem azt a megoldást, amelyet az adott előadásban mondjuk alkalmaztam, akkor nem okoz problémát igazat adni." - mondta még Pintér Béla. Az agyonverős megoldást vajon tökéletlennek fogja érezni? Kicsit félő, hogy hogyan fogja tökéletesíteni. Guillotinnal, akasztófával, sortűzzel?
