A magyarság mivoltának mélységeit és kihívásait egyedülálló módon tükrözi vissza ez az Oscar-jelölt film, amely a magyarság sorsának fájdalmát és szépségét egyaránt bemutatja. A történet körbejárja a nemzeti identitás bonyolultságát, valamint azt, hogy mi

Ennél jobban el se baltázhatták volna ezt a posztapokaliptikus sorozatot

Egy olyan hosszú filmnél, mint amilyen A brutalista, nagyon sok minden áll vagy bukik azon, hogy a legelső jelenetek, a hangulat, a főszereplő magukkal tudnak-e ragadni. Másképp esélytelen, hogy egy mintegy 215 percre, azaz a negyed órás szünettel és reklámokkal együtt majdnem négy órára rúgó sztorit végig bírjuk nézni. Szerencsére a január 23-tól játszott dráma e tekintetben nem vall kudarcot, ahogy először meglátjuk a vásznon érdekes, fejjel lefelé perspektívában felbukkanó Szabadság-szobrot és meghalljuk az Adrien Brody által játszott, éppen az Egyesült Államokba emigráló Tóth László üdvrivalgását, nem lehet megállni, hogy az egyszeri nézőt is elkapja egyfajta győzelmi eufória.

A Brady Corbet rendezésében megvalósult történet tele van váratlan fordulatokkal és sötét, reménytelen pillanatokkal. Merem állítani, hogy a magyar szenvedés traumatikus aspektusait eddig még egyetlen film sem tárta fel ilyen mélyrehatóan. A film egyedi módon reflektál a világban való létezés nehézségeire, és arra, hogy milyen fájdalmas lehet a magyar identitás terhe.

1947-ben járunk, amikor László munkát vállal unokatestvérénél. Családon belüli szívességnek indul, mégis ez az apró gesztus indítja el Adrien Brody karakterét arra az amerikai odüsszeiára, ami valódi pokoljárássá válik, hiszen a philadelphiai rokon köti össze a tehetséges építőművészt a tehetős Van Buren-famíliával, akiknek a sorsa elválaszthatatlanul összekapcsolódik Lászlóéval.

Egy egyszerű olvasószoba felújítása váratlanul egy grandiózus szabadidő-komplexum megálmodásába csap át, amely szinte minden játékidőt magába foglal. Ahogy a betonból formálódó, kemény és nyers építmény egyre inkább körvonalazódik, Brody karakterének belső világából egyre inkább kibontakozik a szétesés. A szenvedő művész, aki küzd saját nagyságának terhével és felesége betegségével, képtelen egyesíteni az érzelmi és kreatív kihívásokat. Így hát a brutalista építkezés árnyékában összeroskad, és a könnyű élvezetek fogságába kerül, ahol a valóság és a művészet határai elmosódnak.

A brutalista művet rendező Brady Corbet, aki a forgatókönyvet Mona Fastvolddal közösen írta, egy érdekes megoldást választott a film struktúrájában: a történetet két részre osztotta. A modern hollywoodi trendekkel ellentétben azonban itt nem kell hosszú éveket várnunk a folytatásra; csupán egy szokásos, rövid szünet választja el a cselekmény két felét. Ez a megközelítés jól működik, hiszen az első rész a filmdráma középpontjába Tóth László küzdelmeit állítja, aki egyedül próbál boldogulni az Egyesült Államokban. A történet során betekintést nyerünk abba, hogyan küzdi le a legalja építkezések megpróbáltatásait, miközben igyekszik elérni a szakmai elismerést, amelyet megérdemel.

Hogy aztán jöjjön a második felvonás, amelyben megérkezik a főszereplő Magyarországon hagyott neje, a nagymenő újságírásról álmodozó, Felicity Jones által játszott Erzsébet, hogy ők ketten, immár egymás kezét fogva tapasztalják meg, hogy Amerika valójában belülről rohad, és kicsit sem a lehetőségek hazája, mint ahogy mindenki szereti annak beállítani.

Számomra a film első fele sokkal inkább magával ragadó, hiszen László karrierista és ambiciózus vonásai itt kerülnek előtérbe. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy Felicity Jones frissességet és új dimenziót csempész A brutalistába. Az ő karaktere révén a romantikai szál és a felnőtt témákra utaló testi vonzalom még inkább árnyaltabbá teszi László figuráját. Innentől kezdve nem csupán saját démonjaival kell megküzdenie, hanem a mohó és könyörtelen Van Burenék által megtestesített, zord amerikai valósággal is, ráadásul a házassága megmentéséért is harcolnia kell.

Talán ennyiből is kivehető, hogy mennyire mély és drámai, amit Brody és Jones a kamerák előtt művelnek, de hasonlóképpen megdöbbentő momentumok kapcsolódnak Guy Pearce-hez is, aki a jóképű playboyt, Harrison Lee Van Burent játssza, A megrendelőt, aki A brutalistát tulajdonképpen kiemeli a hajléktalanszállóról, ahol László pár kudarc után kénytelen a fejét álomra hajtani minden este. De az ifjabb Harry Lee Van Buren, akit Joe Alwyn játszik olyan mocskos módon, hogy az embernek összeszorul az ökle tőle, úgyszintén hozzáteszi a magáét.

Aki idehaza A brutalistára gondol, nyilván mindenki az Oscarra jelölt Jancsó Dávidot emeli ki mostanában, méltó módon, mert tényleg zseniális munkát végzett a vágó a nyersanyaggal és hihetetlen flow-t adott a végeredménynek. Ugyanakkor a filmdrámában felbukkanó hazai színművészek is megérdemelnek pár dicsérő szót. Apró szerepe van mindössze A brutalistában a Larry dadogó rappereként megismert Vilmányi Benettnek, de a Tóth-család drámai vacsorája miatta is emlékezetes. Illetve egy-egy villanásra felbukkan a filmben Hermányi Mariann és Szőke Abigél A besúgóból, a legnagyobbat viszont egyértelműen Sztarenki Dóra viszi, aki egy rögtönzött olaszországi fülledt buliban, egy spontán táncos jelenetben lopja el a show-t. A kézikamerával rögzített snitt egyike azoknak a momentumoknak A brutalistában, amelyek velünk maradnak jó ideig és újra és újra eszünkbe jutnak, annyira szépek.

Magyarország ezen aspektusa, hogy a történet középpontjában egy magyar építész és szerettei állnak, valamint hogy a filmben hazai színészek szerepelnek, rendkívül hangsúlyos. Például a Nyugati pályaudvar látványos megjelenése, amely New York jellegét öltözi magára, igazán figyelemfelkeltő. A belső terek és lakások stílusa is egyértelműen utal arra, hogy e jelenetek forgatása hazánkban zajlott.

Akár az országimázsnak pozitívat hozó filmként is lehetne hivatkozni A brutalistára, ámbár lekicsinylő lenne, mert sokkal többről van itt szó. Ennyire hatásos és érzékeny módon nem szembesített még minket film azzal, hogy

A magyarság megkerülhetetlen A brutalistában, főleg, hogy egy csomó jelenetben László és felesége folyékonyan beszélnek magyarul. Egyeseknek az a tudat csorbíthat a dolog élén, hogy ezeket a párbeszédeket és monológokat a mesterséges intelligencia segítségével simították ki az alkotók, hogy autentikusan hangozzanak az Adrien Brody és Felicity Jones száját elhagyó mondatok. Valóban, egészen jó munkát végzett az MI, és talán ebben az esetben a színészi játék, a művészi teljesítmény sem csorbult, de hozzá kell tenni, hogy óvatosan kéne az ehhez hasonló vívmányokkal ügyeskedni. Mert bár magyarosan és hihetően csengtek Brodyék szavai, mégis túl letisztult volt néha a "magyar színészi játék". Állítólag a hunglish-t imitáló snitteknél nem izzítottak be hasonló csalást, de ott nem is volt rá szükség, a szereplők maguktól is megoldották, persze beszédtanár, ahogy ők mondják, dialect coach segítségével.

A brutalista gyönyörű képsorokkal operál, a zenéje heroikus és fülbemászó, technikailag is nagyon rendben van ez a film, és ha hozzátesszük az egyébként magyar felmenőkkel rendelkező Adrien Brody, illetve Felicity Jones, Guy Pearce és a többiek átélt alakításait, valami olyasmit, valami olyasmi megismételhetetlent dob ki nekünk a gép, amit nagyon-nagyon nem éri meg kihagyni moziban. Igen, rettenetesen hosszú film A brutalista, megterhel, igénybe vesz, szétcincál, szétszed, de a végére összerak, és szinte kedve támad megtapsolni az embernek ezt a zseniális munkát, ezt az összművészeti teljesítményt. Amiről ódákat lehet zengeni, a filmet körülvevő, már említett MI-botrány ellenére is. A legnagyobb bravúr pedig, hogy A brutalista a második felére sem fárad el, ott vannak benne ugyanúgy a megmosolyogtató derűs és a nézőt lelkileg megviselő momentumok.

A Felicity Jones által életre keltett Erzsébet drámai sorsának egy emlékezetes pillanata, amikor a földön húzzák végig, mély nyomot hagyott bennem. Ez a jelenet annyira erőteljes és megrázó, hogy még sokáig emlékezni fogok rá. Bár az Anora is próbálkozott valami különlegessel, nekem A brutalista sokkal inkább megérdemli a legjobb filmnek járó Oscart, köszönhetően ennek a lenyűgöző és sokkoló drámai momentumának.

A magyar építész sorsának meséje egy rendkívül gazdag és sokszínű történet, tele kihívásokkal és diadalokkal. Minden egyes épület mögött ott rejtőzik a tervezője szenvedélye és kreativitása, amelyek az ország építészeti örökségének alapköveit képezik. Az ilyen történetek nem csupán az építkezés folyamatát mutatják be, hanem az emberi elme és lélek küzdelmeit is, amelyek a tökéletességre való törekvés során formálódnak.