Németh Gábor: Búcsú Hazai Évától | Litera - az irodalmi portál Ebben a mélyen megindító írásban Németh Gábor búcsút vesz Hazai Évától, aki nemcsak a magyar irodalom kiemelkedő alakja volt, hanem sokak számára barát és mentor is. Az író szavai tele vannak

Bizalom, hűség, barátság, önzetlenség, lemondás, nagylelkűség, bölcsesség és derű - mindezek együttesen alkotják azt a mély értékrendet, amely az igazi örökséget jelenti. Ha egyetlen szóval kellene kifejezni ezt a gazdag tartalmat, talán éppen ez lenne az, ami legjobban összefoglalja mindazt, amit örökül hagyunk. Hazai Attila Irodalmi Díj alapítójának, Hazai Attila édesanyjának búcsúztatására Németh Gábor emlékezett meg.

Kedves barátaim, tisztelt gyászoló közösség!

Amikor valakit elveszítünk, mintha az egész univerzumból egy darabot téptek volna ki, és mi, akik itt maradtunk, kénytelenek vagyunk felfedezni, hogy ez az eltűnt világ tele volt olyan titkokkal, amelyek sosem kaptak választ. Az idő, amit együtt töltöttünk, most egyfajta bűntudattal teli emlék, amelyet súlyosbítanak a meg nem valósult lehetőségek. A hátramaradottak, ha szerencsések, az örökkévalóság valamilyen szép ígéretében keresnek vigaszt, legyen az egy mennyei újraegyesülés vagy egy újabb találkozás reménye.

A mai búcsúzásunk során, amikor Hazai Évára emlékezünk, világosan látszik, hogy végakarata nem a Túlvilágba vezetett. Úgy tűnik, nem a belakható Másvilágban bízott, és nem kérte az égi hatalmak földi képviselőinek segítségét sem. Számomra az az érzés alakult ki, hogy nem hitte, hogy bármilyen formában tovább él az emberi lélek, vagy hogy az valaha is kapcsolatba léphet a nálunk maradókkal.

Egyszerűbben kifejezve: úgy vélem, Hazai Éva nem bízott abban, hogy a zsidók, a keresztények és a muzulmánok Istene jutalmazza vagy bünteti az embereket.

Minden oka megvolt erre, bármit is mondjanak a szabad akarattal érvelő teológiák. Úgy sejtem, hogy az, amit jobb kifejezés híján Gondviselésnek, Sorsnak vagy Végzetnek nevezünk, túlságosan megpróbálta ahhoz, hogy ne ossza az ateisták gyengéd és tapintatos véleményét: a Jóisten még mindig azzal jár a legjobban, ha azt gondoljuk róla, hogy egyáltalán nincsen.

Ahogyan mindannyian tudjuk, akik ma itt vagyunk, Éva életében a legtragikusabb esemény következett be: férje, Hazai György elvesztése után nem sokkal a fia, Attila is a "meghívott halált" választotta. A logika talán azt sugallná, hogy akinek ilyen súlyos veszteségekkel kell szembenéznie, az jogosan érezheti magát elhagyatottnak, és elveszítheti a hitet a Legfőbb Jóban. A józan ész azt mondatja, hogy egy ilyen fájdalmas tapasztalat után az ember hajlamos lehet a világ elutasítására, az önpusztításra, vagy akár a gyász legszélsőségesebb formáira, amikor az ego szabadjára engedi tombolását. Éva azonban egy másik, sokkal nehezebb utat választott; mondhatnánk, hogy az ellentétes irányt. Az egóról való lemondás mellett döntött. A halál árnyékában az életet helyezte előtérbe. Unokáját, Jakabot, végtelen szeretettel támogatta, baráti kapcsolatait meleg szívvel ápolta, és megalapította azt az alapítványt, amely fia emlékét őrzi, és gondozza műveinek örökségét.

Itt találkoztam vele életemben először, ezen a helyen, tizenhárom évvel ezelőtt.

A májusi napon, amikor Attilát búcsúztattuk, úgy éreztem, hogy sokunkban hasonló érzések fogalmazódtak meg. Fiatalon az ember általában nem érdeklődik barátai szülei iránt; csupán akkor keresik fel őket, ha a felnőttek éppen eltávoztak. 2012 májusában Éva, egy szinte hihetetlen méltósággal, viselte el a megfeszített fájdalmát, és bármennyire is furcsa, olykor ragyogó mosolyra derült. Mosolya nem volt profán, és nem is mutatott őrületre utaló jeleket. Olyan volt, mintha valami mélyen megértett volna, és ez a megértés egyfajta megnyugtató békével töltötte volna el.

Pár hét múlva megalapította az Attila életművét ápoló irodalmi alapítványt, és létrehozta az emlékét megörökítő díjat. Mindannyian, akik azóta részt vettünk ennek az alapítványnak a tevékenységében, jól emlékszünk a Rózsa utcai délutánokra, a surányi találkozókra, Éva kedves mosolyára, vendégszerető szívére és csendes, visszahúzódó, de mindig támogató jelenlétére. Emlékeinkben élnek a Nyitott Műhelyben tartott díjátadók is, ahol virágcsokrokkal köszöntöttük, ezzel is kényszerítve őt, hogy kilépjen a rejtekéből, és megjelenjen a negyedik vagy ötödik sorból, ahová a nyilvánosság elől húzódott, hogy a rivaldafénybe lépjen. Nem lehetett nem észrevenni, mennyire nehezére esik, ha akár csak egy pillanatra is a figyelem középpontjába kerül. Mintha az év legfontosabb eseményén legszívesebben eltűnt volna a színről. Az idei alkalom különösen megterhelő lehetett számára, hiszen hónapok óta súlyos betegséggel küzdött, de mindent megtett, hogy elrejtse fájdalmát, és észrevétlen maradjon. Ahogy megjelent az eseményre várakozók között, úgy éreztem, hogy a lénye a díjazott személyéről döntő utolsó Rózsa utcai találkozónk óta mintha áttetszőbbé vált volna. Olyan volt, mintha a rég áhított láthatatlanság határvonalához közeledett volna.

Azt gondolom, hogy valójában mi lettünk Hazai Éva és Hazai Attila túlvilága, azok a barátok, akiknek kötelessége ezzel az értékes örökséggel foglalkozni. Most nem csupán Attila emlékének ápolására, műveinek kiadására, vagy a díjakra, esetleg a fiatal magyar irodalom támogatására gondolok – hiszen ezt a feladatot már eddig is tudtuk, hogy ránk bízta. Hanem arra, ahogyan Hazai Éva élt és hatott ránk. A bizalom, a hűség, a barátság, az önzetlenség, a lemondás, a nagylelkűség, a bölcsesség és a derű mind-mind olyan értékek, amelyek az ő lényét formálták. Ha létezne egy szó, amely összefoglalná mindezt, talán az lenne a legmegfelelőbb, hogy megnevezzük, mi is az igazi öröksége.

Kertész Imre Gályanaplójában így fogalmaz: "Az nem kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs. Az embernek mindenképpen úgy kell élnie, mintha lenne." E szavak mögött mélyebb értelmet találhatunk: a lényeg nem csupán az Isten létezése, hanem az, hogy hogyan éljük mindennapjainkat, figyelembe véve a hitet, amely sokak számára vigaszt és erőt ad. Az igazi kérdés talán az, hogy lehetséges-e olyan életet élni, amely Istennek tetsző, ha hiányzik a hit? Hazai Éva gondolatai azt sugallják, hogy a halhatatlanság ígéretének elmaradása ellenére a halandókba vetett hit elegendő lehet ahhoz, hogy elérjük a végső boldogságot és a méltósággal megélt életet. Az ilyen élet, bármennyire is paradox, meglepően hasonlít ahhoz, amit a hívők kegyelemnek neveznek. Mindegy, hogy létezik-e Isten, vagy sem, az a kérdés, hogy hogyan tudunk a "mégiscsak legjobb Kisértet" kedvében járni, és mivel érhetjük el a belső békét és harmóniát.