Nicole Kidman legújabb filmje, a „Jókislány”, provokatív elemekkel teli, ám vajon valóban mélyebb tartalommal is bír? Mi alaposan szemügyre vettük ezt az erotikus thrillert, és kíváncsian várjuk, hogy mit hoz ki a történet a nézőkből. A Coloré kritikusai

Nicole Kidman mindig is bátran szembenézett a kihívásokkal a filmvásznon. Legyen szó a „Tágra zárt szemek” erotikus feszültségéről vagy a „Hatalmas kis hazugságok” brutálisan őszinte női karaktereiről, mindig megmutatta sokoldalúságát és elkötelezettségét a szerepek iránt.

A Jókislány, Halina Reijn legújabb műve, újra a tabuk ledöntésének izgalmas ösvényére lép. Ezúttal a női szexualitás, a hatalmi viszonyok és a társadalmi normák bonyolult labirintusába kalauzol minket.

A film középpontjában Romy Mathis (Nicole Kidman) áll, egy sikeres üzletasszony, aki látszólag mindent elért az életben. Van egy szerető férje (Antonio Banderas), egy stabil karrierje, és minden, amit egy nő a társadalom szemében elérhet. Mégis, valami hiányzik. Ez a hiányérzet vezet el egy fiatal gyakornokhoz, Samuelhez (Harris Dickinson), aki nemcsak a fiatalságot és a frissességet hozza el Romy életébe, hanem azt a veszélyes és izgalmas érzést is, amelyet talán soha nem mert korábban megélni.

A Jókislány nem csupán egy hagyományos romantikus dráma. Nem a boldogság vagy az önmegvalósítás kereséséről szól, hanem egy olyan narratíva, amely kényes és provokatív kérdéseket vet fel. Hogyan birkózik meg egy nő a saját vágyainak kifejezésével egy olyan társadalomban, ahol mindig mások elvárásaihoz kell igazodnia? Ki lesz a kapcsolat irányítója, ha a hatalmi viszonyok állandóan átalakulnak? És mit is jelent valójában a "jó kislány" fogalma a mai világban?

A film egyik legmeghatározóbb pillanata, amikor Romy egy tálból issza a tejet – ez a cselekedet egyszerre hordozza magában a megalázottság és a felszabadultság érzését. Itt tudatosult bennem először, hogy Reijn világosan üzenni kíván a hatalom dinamikájáról és a női szexualitás társadalmi megítéléséről. A kérdés csupán az, hogy ezt az üzenetet milyen mélyrehatóan és hitelesen közvetíti. Ez a jelenet egyaránt tűnik zseniálisnak és hatásvadásznak; felmerül a kérdés, hogy vajon valóban egy árnyalt társadalmi reflexiót látunk, vagy csupán egy sokkoló pillanatot, amelyről mindenki beszélni fog.

Miközben a film képkockáit figyeltem, egyre inkább az a benyomás alakult ki bennem, hogy a történet jelentős része a provokációra épít, ám néha úgy tűnik, nem mélyed el eléggé ahhoz, hogy igazán jelentőségteljes üzeneteket közvetítsen. Romy karaktere rendkívül izgalmas és bonyolult – egy nő, aki keresi a saját identitását egy olyan világban, amely megmondja neki, hogyan kellene élni. De vajon tényleg választ kapunk a harcaira? Vagy csupán egy látványosan kidolgozott, ámde kissé üres provokációval találkozunk?

Kidman valóban lenyűgöző. Az arca apró rezdüléseiből és testbeszédéből olyan mélységeket lehet felfedezni, amelyek sokszor többet mondanak, mint a filmekben elhangzó szavak. Romy belső vívódása, a vágy és a bűntudat határvonalán tett ingadozása szinte kézzelfogható. Dickinson pedig hitelesen alakítja a fiatal, karizmatikus férfi karakterét, aki egyszerre manipulátor és áldozat a saját játékában. A kettejük közötti feszültség szinte tapintható, mégis néha úgy tűnik, mintha inkább egy precízen megkomponált filmes jelenet lenne, semmint egy valódi, mély érzelmi konfliktus.

Antonio Banderas karaktere sajnos nem kapott elegendő figyelmet, így kissé felszínesnek tűnik. A férj figurája a cselekményben inkább egy szimbólumként funkcionál - az elvárt, stabil élet megtestesítőjeként -, semmint egy valóban kidolgozott egyéniségként. Ez a megoldás csalódást okoz, hiszen egy ilyen filmben elengedhetetlen, hogy minden szereplő árnyaltan és hitelesen legyen bemutatva.

A Jókislány egyértelműen kulcsfontosságú kérdéseket vet fel: foglalkozik a női vágy társadalmi megítélésével, a kapcsolatokban megjelenő hatalmi viszonyokkal, valamint azzal, hogy a környezetünk milyen szerepeket kényszerít ránk. Az igazi kihívás azonban az, hogy a film mennyire képes ezeket a komplex témákat alaposan és érzékenyen feltárni.

Számomra a film inkább egy elegáns, provokatív, de kissé túlságosan megkomponált műnek tűnt, amely olykor inkább a sokkolásra törekszik, mintsem hogy valódi érzelmi mélységeket tárjon fel. Ugyanakkor nem elhanyagolható, hogy egy ilyen alkotás beszédtémákat generál, és ez önmagában is jelentős értékkel bír.

Ha valaki egy igazán komplex és mély női karakterdrámát keres, lehet, hogy Jókislány nem fogja teljes mértékben kielégíteni az igényeit. Azonban, ha hajlandó vagy egy provokatív, látványos és részben elgondolkodtató filmélményre, amely hosszú távon is nyomot hagy benned, akkor mindenképp érdemes adni neki egy esélyt.