Nosztalgiajáratnak szívesen igénybe venném, de hogy minden nap ezen utazzak? - Az év legjobb filmjei
Az anyagfáradás, a román forradalom és az év legmegdöbbentőbb mozija mind hozzájárultak ahhoz, hogy 2024-ben emlékezetes filmélményekkel gazdagodjunk. Ezek a művek nemcsak szórakoztattak, hanem mélyebb gondolatokat is ébresztettek bennünk.
Pont fekete
Az iskola ablaka úgy ahogy volt, keretestül zuhant ki az udvarra. Nem rossz gyerekek lökték ki, az ok: anyagfáradás. Az üveges vállalkozó nagy mellénnyel, katonásan sorolja az árakat, a tanárok megszeppenten hallgatják, hisz kik ők egy menő mesterhez képest a mai világban. A pénz beszél, az meg ugye a sulinak nincs, a tankerület pedig nem ad. Pályázni kell. Pályázni! A feladatot magára vállaló technikatanárt alázzák, s amikor sokadjára telefonál az ügyben, véletlenül hozzá kapcsol vissza a flegma tankerületi titkárnő: rázzam le? - kérdezi. Majd a vonal megszakad.
Szimler Bálint rendezésében a fizikai erőszak és az öncélú trágárság teljesen hiányzik, helyette inkább a lassú víz partot mos, vagy inkább partra vet. A darab hangulata „retró”, mégis teljes mértékben a jelenben gyökerezik. Olyan ez, mint a hatvanéves HÉV-kocsik: nosztalgiát ébresztenek, de vajon valóban élvezhető-e a mindennapi használatuk?
A Moszkva tér (2001) filmjében még megfogalmazható, hogy az eddigi történelemkönyvek kiválóak, de a hitelességük kérdéses. Ezzel szemben a Fekete pont olyan mélyre ás, hogy visszavisz minket a startvonalra, ám már nem ad lehetőséget a futásra. Itt ülni kell, hallgatni, tűrni és alkalmazkodni — a kacsintásoknak pedig vége. A film dokumentarista eszközökkel világít rá, hogy egy dohos tanteremben élünk, ahol sosem hallatszik a kicsengetés. A Fekete pont egy erőteljes alkotás, még ha sokan úgy vélik, hogy néhány percet érdemes lenne lefaragni belőle. Főszereplője egy nyugatról visszatérő család kisfia, aki új iskolájában találkozik a mindennapi emberi pitiánerséggel, a felesleges kiszúrásokkal és a "ha egy kis hatalmam van, visszaélek vele" mentalitással — mindez az életünk egyik alapélménye. Az alá-fölé rendeltségi viszonyokban gyakran a portás válik a legfontosabb szereplővé, hiszen nem mindegy, melyik ajtón lépünk be, és melyiken távozunk. Itt rendnek kell lennie, és nem meglepő, hogy mire elérkezik a nagykorúság, a gyerekek már kitanulták a kicsinyesség, a besúgás és a konformizmus mesterségét. Ha valaki szembeszáll mindezzel, azt kiterítik. Elérkezik az anyagfáradás ideje. Talán nem így van?
December 22-től a román Netflix kínálatában már elérhető (a magyarban - egyelőre? - még nem találtam meg) az év romániai filmje, ami idén decemberben különösen aktuális, hiszen a 35 évvel ezelőtt zajló romániai forradalmat közvetlenül megelőző időszakban zajlik. Az Anul nou care n-a fost (magyarul talán Az újévi műsor, ami elmaradt-ra fordítható a legjobban) egy keserédes komédia a Ceaușescu-rendszer utolsó heteiről. 1989 decemberét írjuk, a Román Televízió már korábban rögzítette a diktátort dicsőítő újévi műsorát, ám a főszereplő színésznő időközben disszidált, ezért ki kell vágni a műsorból. Nincs idő újra összetrombitálni az ország különböző részeiből a statisztákat, számítógépes megoldásokról még hírből sem hallottak akkoriban, így a rendezőnek ki kell találnia valamit.
A történet öt különálló szálon bontakozik ki, mindegyik sajátos színfoltot hoz a kor hangulatába. Az egyik szál egy idős asszonyé, akit a régi bukaresti belvárosból telepítenek ki, és aki az öngyilkosság gondolatával játszik, ám a gáz lekapcsolása mindent keresztülhúz. A másik szál egy beugró színésznőt és a tévérendezőt követ, akik a színpad mögötti világban próbálnak érvényesülni. A harmadik szál a disszidáló fiatal egyetemistáé, aki a szabadság utáni vágytól fűtve lép át a határon, hogy elkerülje a rendszert. Végül, a családfő története bontakozik ki, akinek a kisgyermeke a Mikulásnak írt levélben azt kéri, hogy Ceaușescu haljon meg, ezzel kifejezve a gyermeki naivitás és a politikai feszültségek keveredését. Mindezek a sorsok együttesen festenek élénk képet a kor szociális és politikai feszültségeiről, miközben az egyéni drámák és vágyak szövik át a narratívát.
Bogdan Mureșanu lenyűgöző filmje négy rangos díjat nyert a 2024-es Velencei Filmfesztiválon: a kritikusok által odaítélt Fipresci-díjat, a legjobb forgatókönyvírók számára fenntartott Bisato d'Orót, az Orizzonti kategória nagydíját, valamint egy különösen büszkeséget jelentő elismerést: a csíkszeredai születésű Bíró Boróka, a film operatőre, a legjobb negyven év alatti női alkotónak járó Valentina Pedicini különdíjat zsebelte be. A film két óra húsz percnyi intenzív időutazásra invitál, felfedezve egy olyan világot, amely sokkal közelebb áll hozzánk, mint elsőre hinnénk.
Az év sokkmozija nem mindenkinek való, az edzettebb testhorror-kedvelőket is készületlenül érheti - épp ezért fogják ők végül különösen imádni. De a Demi Moore-nek remélhetőleg Oscart hozó film nemcsak elborult történetéért, vad vizuális orgiájáért, de mondanivalójáért is maradandó élmény. A szer (The Substance) filozofikusságáról korábban írtunk már, és most is csak ismételni lehet: Coralie Fargeat műve tökéletesen ragadja meg a korszellemet.
Ez a mű maradandó értékeket hordoz, mert időtlen kérdéseket vet fel, és klasszikusokat idéz, a Dorian Gray arcképétől Az elefántemberen át A légyig. Az erőteljes, a múlt század második felét megidéző esztétikája rávilágít napjaink szórakoztatóiparának, testképzavarának és a tudathasadásos öngyűlöletnek a mélységeire. Egy figyelemre méltó alkotás, amelyet lehet szeretni vagy éppen ellenkezőleg, távolságtartással szemlélni, de közömbösen elmenni mellette szinte lehetetlen.
A szer ellentéteként is tekinthetünk az idei év másik nagy alkotására. Wim Wenders sokáig lejjebb vette a lángot, hogy aztán idén életműve egyik legkiemelkedőbb munkáját tegye le az asztalra. Csendes, nyugodt film, az élet alulnézetből, melynek romantikája akkor sem tűnik hamisnak, ha tudjuk, sokan önhibájukon kívül képtelenek elérni ezt a fajta harmóniát.
Wenders hőse, a Tokió közvécéit takarító Hirayama is nehéz múltat tud maga mögött, és mintha menekülne is az elől, mégis: a szeretetet sosem tagadja el attól, aki ott van vele, és akinek mindennél nagyobb szüksége van arra. Mert tudja a rögtön tömegek számára rögzült bölcseletet: a legközelebb, az legközelebb van, a most pedig most. Egyben reményt ad mindenki számára, hogy a hétköznapok gondja-baja mellett is lehet rockklasszikusokat fütyülni az autóban, lehet a fürdőben megélni a mennyországot, és William Faulknert vagy Patricia Highsmith-t olvasva bejárni távoli világokat, egyben megismerni önmagunkat.
Az év feelgood mozija hangulatában Jim Jarmusch Patersonját idézi, de képbe hoz amerikai rock and rollt és egy nagy adag zen filozófiát is. Tökéletes film.
Sean Baker, az amerikai függetlenfilm színterének igazi virtuóza, jelenleg minden esélye megvan arra, hogy a 2025-ös Oscar-gálán a középpontba kerüljön. Az Anora, amely sokak számára az idei év egyik legkedveltebb alkotása lett, nem véletlenül vonzza a figyelmet. Ugyanakkor nem mindenki osztja ezt az entuziazmust; egyesek a filmet talán túlságosan földhözragadtnak és groteszkül hétköznapinak találják. Baker ezúttal is a jól bevált formulához fordul: egy teljes hosszúságú film keretein belül mutatja be a periférián élő, kezdetben talán idegenkedéssel figyelt karaktereket, akiket a történet végére mindannyian megkedvelünk. Ezt a módszert hasonlóan alkalmazta Kis Hajni is a Külön falkában, valamint emlékezetes rövidfilmjeiben, melyek szintén képesek voltak elérni a nézők szívéhez.
Bakert mondják a szexmunkások védőszentjének is, filmjeiben valóban gyakran követhetünk pornósokat és prostituáltakat, hogy aztán mindig meglássuk bennük a küszködő, hibáik ellenére kedvelhető, szeretethiányos embereket. Az Anorában, mondjuk, nem is feltétlenül a főhős, de egy orosz verőember lesz a végére a nézők abszolút kedvence. A filmmel szemben joggal vethető fel, hogy időnként leül a sztori, nem tartja fenn egyenletesen a figyelmet, de aztán egy-egy szürreálisan túltolt jelenettel mindig visszaránt bennünket, hogy egyszerre nevessünk, hitetlenkedjünk és csóváljuk a fejünket.
Az Anora talán rövidebb is lehetett volna, de az érzelmekkel teli, valósághű történetei, mint a Floridai álom vagy a Vörös rakéta, bőven kárpótolnak minket. Ahogy azt már Bakernél megszokhattuk, az utolsó jelenet most is különösen hatásosra sikerült. Annyira mélyen megérint, hogy utána szinte lehetetlen lesz felállni a székünkből.
Pascal Plante új filmje, a Vörös szobák, az elmúlt év egyik legérdekesebb pszichothrillere, amely a sorozatgyilkosos műfaj új megközelítését kínálja. A film középpontjában a három kamaszlány meggyilkolásával vádolt Ludovic Chevalier áll, akiről végül szinte semmi konkrétumot nem tudunk meg, ami szándékosan fokozza a feszültséget. A történet inkább a tárgyalásokra járó nő, Kelly-Anne életére összpontosít, aki a gyilkosságok után egyre inkább a dark web mélyére merül, online pókerezik, és a házi tornák világában keres menedéket. Ezek a tevékenységek sokszor párhuzamosan, szinte zavarba ejtő gyorsasággal zajlanak. A film nem csupán a borzalmakra összpontosít, hanem arra is, hogyan hatnak ezek az események az emberekre. Kelly-Anne online alteregója, Shalott kisasszonya, a valóság torzított tükörképeként jelenik meg, amely a digitális világ magányos, sötét zugait tükrözi. A középkori költészetből merített karakter, Lord Tennyson híres nőalakja, a modern ember elidegenedését és a technológia által generált érzelmi elszigeteltséget hivatott megjeleníteni. A film francia-kanadai gyökerei ellenére az angol cím, a Red Rooms, új dimenziót ad a történethez, utalva Stephen King klasszikusára, A ragyogásra, és annak híres "redrum" motívumára. Ez a szimbolika tovább növeli a film rejtélyességét és mélységét, miközben a középkori ihletésű zene felerősíti a feszültséget és a kontrasztokat, amelyekkel a néző szembesül. A Vörös szobák tehát nem csupán egy sorozatgyilkosos thriller, hanem egy mély pszichológiai utazás is, amely elgondolkodtat a modern társadalom árnyoldalairól.
Az előzőleg említett sorozatgyilkossal kapcsolatban szinte semmiféle információt nem kapunk. A Vörös szobák azonban éppen ezért válik rendkívüli és zavarba ejtő élménnyé, mert Kelly-Anne történetéből is alig tudunk meg valamit. Sokak számára ez frusztráló, mivel kíváncsiak a motivációkra - de lehet, hogy valójában nem is itt rejlik a kulcs. Sokkal lényegesebb, hogy a filmben bemutatott bűncselekmények megértéséhez és az útvesztőben való eligibilitáshoz elsősorban megszállottságra van szükség.
Kelly-Anne sajátos vonása, hogy - akárcsak a gyilkos - kiismerhetetlen. Amorális, gátlástalan vagy éppen perverz? E kérdésekre nem találunk egyértelmű választ. Félünk, hogy a válasz igen, de reménykedünk, hogy mégsem. Viszont ha céljait jónak tekinthetjük, vajon valóban megindokolják-e az eszközöket, amelyeket használ? Hősként tekinthetünk-e rá, ha a motivációi továbbra is ködösek előttünk? A cselekedetek megítélése csupán az utolsó lépés kimenetelén múlik? E dilemmák nemcsak korunk etikus hackereit foglalkoztatják, hanem számos történelmi példa és emberi tapasztalat is tükrözi őket.
A Vörös szobák egy olyan filmélmény, amely a nyugtalanság és a fojtogató hangulat határvonalán egyensúlyozik. Ez a bűnügyi thriller nem csupán a történetével, hanem a legmegdöbbentőbb pillanatával is sokkol: a tárgyalótermi cosplay jelenetével. A film rávilágít arra, hogyan torzul a valóság kegyetlensége egy virtuális show keretein belül: a képernyőn keresztül csak homályos sejteket kapunk a valóságról. Miután véget ér, legszívesebben örökre lecsatlakoznánk a digitális világtól, és a true crime műsorokat is magunk mögött hagynánk. Hosszú ideig fogunk még töprengeni azon, hogy milyen torz képet ad ez a film a világunkról.