**Oswald Spengler és a Magyar Ősvallás - I. rész: A Nagy Kultúrák** Oswald Spengler, a neves német filozófus és történész, a 20. század elején alkotta meg híres művét, a „Nyugat alkonya” című könyvet, amelyben a civilizációk fejlődését és hanyatlását ele

Spengler híres művét, A Nyugat alkonyát (1918), sokan csak hallomásból ismerik, ezért félreértik. Ez a könyv nem a Nyugat hanyatlásáról szól olyan értelemben, ahogyan ma beszélünk róla. Spengler a nagy kultúrákat és civilizációkat mutatja be, amelyek eltérő létszemléletéből kiindulva azok legbelső mozgatóit keresi. Az egyes népek tér- és időszemlélete alapján akarja meghatározni azok "ősszimbólumait", amiből az egész kultúra megérthető. A cikk első részében Spengler módszerét szeretném bemutatni, és az általa vizsgált civilizációkat. A második rész kifejezetten az antik (apollóni) és a nyugati (fausti) embertípusról szól. A harmadik részben pedig a spengleri módszert használva a sztyeppei kultúráról és a magyar ősvallásról lesz szó.

**A Nagy Kultúrák Jelképévé Váló Hagyományok** Mielőtt részletesebben megismernénk az egyes civilizációkat, fontos, hogy érintjük Spengler gondolatvilágát a hanyatlásról. Az ő nézőpontja szerint minden jelentős nép kezdetben hordozza magában egy sajátos kultúra kifejlődésének lehetőségét, amely az adott nép belső lelkiségéből fakad. E kezdeti stádiumban a kultúra fokozatosan megjelenik az élet számos aspektusában – különösen a művészetek terén –, amelyet a kultúra születésének időszakaként azonosít. Ezt követi a civilizáció "kialakulása", amikor a korábban felfedezett stílusok, motívumok és jellegzetességek ismétlődnek, és a művészet már nem képes új formákat létrehozni. Spengler tehát a kultúrát és a civilizációt szembeállítva, fejlődésüket a növények életciklusával párhuzamba állítja (növekedés, kiteljesedés, hanyatlás). A német filozófus úgy véli, hogy Egyiptom a 19. dinasztia idején (Kr. e. 1292) már túl volt a kultúra születésének szakaszán, és a hanyatlás fázisába lépett. Kínában hasonló folyamat figyelhető meg a Tang dinasztia után. Fontos megjegyezni, hogy a kultúra életciklusának változása nem feltétlenül jelenti az adott nép demográfiai, erkölcsi vagy gazdasági visszaszorulását. Spengler tehát nem a modern értelemben vett hanyatlásról beszél, hanem a kultúra lényegét helyezi középpontba. A kultúrák közötti eltérések nem csupán a művészetekben, hanem a létszemléletükben is megnyilvánulnak. A létszemlélet, amely a tudat mélyebb rétegét jelenti, a létezés megközelítésének sajátos módja, szorosan összefonódik az adott nép lelki mozgatóerejével, valamint tér- és időérzékelésével. Spengler megállapítása, miszerint az ókorban a nagy kultúrák eltérően viszonyultak az időhöz és a múlthoz, alapvető kérdéseket vet fel. Az általa megkülönböztetett historikus és ahistorikus kultúrák közötti különbség abban rejlik, hogy míg az előbbiek számára fontos volt az idő számontartása és a múlt lejegyzése (mint például Egyiptom és Babilónia), addig az utóbbiak – akik nem foglalkoztak az idővel azon túl, hogy a nap állásából megállapították a napszakot – az idő múlását észrevétlenül élték meg. Spengler paradox kérdése, hogy "kinek a számára van történelem?", arra világít rá, hogy bár minden ember része a történelemnek, a történelem felfogása, valamint az idő és az élet megértése eltérő lehet. Vannak, akik az életüket folytonos előrehaladásként élik meg, míg mások úgy tekintenek a létezésre, mint végtelenül ismétlődő ciklusokra. Ha pedig egy egész kultúra ahistorikus szellemiségen alapul, akkor hogyan jelenik meg számára a valóság és az élet? **Egyiptom Mint Történelmi Példa** Az ókori Egyiptom a világ egyik legkorábbi civilizációja, ahol a csillagászat és az időszámítás fejlett volt. Az idő lejegyzése már körülbelül 5000 évvel ezelőtt elkezdődött, ami Spengler szerint historikus jelleget kölcsönöz ennek a kultúrának. Az egyiptomiak számára az idő felfogása, a túlvilágról alkotott elképzeléseik és temetkezési szokásaik szorosan összefonódtak. Túlvilági hitük az öröklétet célozta meg, és bonyolult szertartásaik a test és lélek felkészítését szolgálták a halál utáni életre. A halottakkal eltemetett tárgyak célja a lélek útjának megkönnyítése volt, amely Ozirisz birodalmába vezetett. A végső próba során Anubisz, a múmiák védelmezője, a halott szívét egy mérlegre helyezte, amely megmutatta, hogy a szív Maat istennő strucctollánál könnyebb-e. Ha igen, a lélek bebocsátást nyert az "A'Aru"-nak nevezett helyre, ahol örök bőség és harmónia várta. Az egyiptomi temetkezési rituálék célja a "bá" kiszabadítása volt a test fogságából, hogy újra egyesülhessen a "ká"-val a túlvilágon, amit azután "akh" léleknek neveztek. Az egyiptomi kultúra gazdag és sokrétű világa remek példája Spengler elméletének, tükrözve a kultúrák időfelfogásának mély hatását a társadalmi és vallási hiedelmekre.

A „Bá” lélekmadár a múmia fölött lebeg (Kr. e. 1420), lábánál pedig a „shen” gyűrű, amely az örök védelem szimbóluma. Az egyiptomiak időfelfogása, a túlvilág képzete és temetkezési hagyományai mind az örökkévalóságra összpontosultak. A fáraók sírhelyei és a több ezer éves piramisok egyaránt e létszemlélet tükreiként szolgálnak. Spengler szerint az egyiptomi múmia rendkívül fontos szimbólum, mivel a mumifikálás által a halott testét örök életre kelthették. A számos portrészobor pedig a személyiség, a „bá” örök létét hivatott szimbolizálni. Érdekes összefüggés figyelhető meg egy nép időérzékelése és a kultúrájukban alkalmazott anyagok között. Nem véletlen, hogy az egyiptomiak a legkeményebb gránitot és bazaltot választották szobraik elkészítéséhez, kifejezve ezzel a múlt és a jövő iránti tiszteletüket. Egy kultúra időfelfogása szerint terjed el az anyaghasználat a legkeményebb diorittól a legpuhább fáig, amely utóbbiak inkább azok jellemzője, akiknek az idő nem játszik kulcsszerepet. Most pedig érdemes foglalkozni az ősszimbólum fogalmával. Spengler úgy véli, hogy egy kultúra minden kifejezésmódját egy belső formai szempontból összefogó fogalom, az „ősszimbólum” határozza meg. A vallás, művészet, építészet, filozófia, matematika és költészet, sőt, még a kézművesek által választott anyagok is mind az adott kultúra ősszimbólumának különböző megnyilvánulásai. Egyiptom esetében ez a koncepció különösen jól látható – az örökkévalóságra való fókuszálás révén válik érthetővé a holtak mumifikálásának, a piramisok építésének, a legkeményebb anyagok alkalmazásának, a csillagászat kutatásának, a kőbe vésett történetnek és a fáraók gránit portréinak jelentősége. Az ősszimbólumot Spengler szubjektív módon, a kultúra tanulmányozása alapján határozza meg, szoros kapcsolatban annak tér- és időszemléletével. Egyiptom esetében a térszimbólumhoz kötődő időtlen út a jellemző, míg az örökkévalóság szimbólumaként az „ankh” hieroglifét emelhetjük ki.

Az ankh szimbólum egy különleges jelentéssel bír, amely az életet és a túlvilági létezést jelképezi. Gyakran találkozhatunk vele az ókori Egyiptom isteneinek kezeiben, ahol a halhatatlanság és a spirituális öröklét szimbólumaként tűnik fel. Az ankh forma egyszerre egyszerű és mélyen kifejező, összekapcsolva a fizikai világot a transzcendenssel.

A középpontban Hunefer írnok áll, akit a balra elhelyezkedő Thot isten átengedett a szív próbáján. Hórusz, a túlvilági létezés vezetője, az ankh szimbólummal a kezében kalauzolja őt. Hérodotosz szavai szerint Egyiptom a Nílus ajándéka, amely a földet táplálja. Ezen a vidéken az időjárás viszonylag állandó, ezért az évszakok is szorosan összefonódtak a folyó ciklusaival. Három évszakra oszlik a naptár: akhet, az áradás időszaka (július-november), peret, a vetés időszaka (november-március), és shemu, az aratás ideje (március-július). Spengler szerint Egyiptom térszimbóluma, egyúttal a kultúra ősi szimbóluma, az előre mutató, időtlen út, amelynek gyökerei a Nílushoz nyúlnak vissza. A világ leghosszabb folyója, a Nílus, amely nyugalmat és időtlenséget sugall, tökéletesen megvilágítja ezt a kultúrát. A folyó kanyargós, mégis határozott irányt követ, mintha az idő áramlását is megtestesítené. Spengler így fogalmaz az egyiptomi sorseszméről: "Az egyiptomi lélek vándornak látta önmagát egy szűk és megkerülhetetlen, előre meghatározott életúton, amelynek végén a holtak bírája előtt kell számot adnia" ("Halottak Könyve", 125. fejezet). Ez a gondolat az ő sorseszméjük alapja. Az egyiptomi életforma a vándorlás, mely mindig egy irányba mutat; kultúrájuk formavilága ennek az egyetlen motívumnak a kifejezésére összpontosít. Ősi szimbólumát leginkább az "út" fogalmával lehet megragadni. Az Óbirodalom sírtemplomai, különösen a IV. dinasztia monumentális piramistemplomai kapcsán Spengler ezt írja: "A kapuépítménytől - folyosók, termek, árkádos udvarok és oszlopcsarnokok sorozatán keresztül - a sírkamrához vezető szent út az élet képe: áramlás, maga a Nílus, amely egyesíti az irány ősi szimbólumát. Az anyaföld szelleme összefonódik a belőle származó lélekkel."

**A Nílus és a piramisok: Az örökkévalóság szimbólumai** Az ősi szimbólumok lenyűgöző módon tükrözik az egyes kultúrák művészetének esszenciáját, és Egyiptom esetében az építészet nyújtja a legmélyebb kifejezést e gondolatoknak. Akárcsak az antik világban a szobrászat, a piramisok monumentális alkotásai a Nílus partján az élet és az örökkévalóság felfogásának művészi megjelenítései. Ahogy Spengler is megfogalmazta, "III. Amenemhat piramisának tükörsimára csiszolt gránitcsúcsán még ma is olvashatók a következő szavak: 'Amenemhat a szépséges napot szemléli', míg a másik oldalon pedig: 'Amenemhat lelke magasabban trónol, mint az Orion, és összefonódik az alvilággal'." Ezek a feliratok nem csupán a fáraó nagyságát hirdetik, hanem az emberi lét mélyebb értelmét is, amely a világmindenség és az örök élet keresésére irányul. A piramisok tehát nem csupán építmények; ők a kultúra, a hit és az időtlenség szimbólumai, amelyek ma is lenyűgöznek minket.

III. Amenemhat (Kr. e. 1860) piramisának csúcsa Egyiptomban az építészet időtlen uralmát hirdeti, amely évszázadok során nem csupán megmaradt, hanem folyamatosan új formákat öltött. Az V. dinasztia idején a templomok belső tereiben megjelennek a növényformájú oszlopok, amelyek a természet és az istenek közötti kapcsolatot szimbolizálják. Az alabástrom padlózat, mely a víz szellemiségét idézi, áttetsző felületével és a hatalmas, kővé vált lótusz- és papiruszkötegekkel varázsolja el a látogatót, mindezt bíborszínű falak ölelik körül. A mennyezetet gyönyörű madarak és ragyogó csillagok díszítik, mintha az égbolt egy darabját hozták volna le a földre. Kint, a monumentális kaputól elindulva, a hatalmas falak és az eltűnő reliefek között haladunk, miközben az oszlopsorok szigorú rendje egy adott irányba tereli a tekintetet. Az előrehaladó egyiptomi hívogató útján lépkedve, a tér síkságának illúziójában él, ahol az út nem csupán fizikai, hanem egyben életének sorsszerű vonala is, mely a harmadik dimenzió mélységeit is felfedi.

Az ízisz temploma a varázslatos Philaiban található, Egyiptom szívében. Az oszlopsor nem csupán építészeti elem, hanem az utazás és a felfedezés szimbóluma is, amely a hívek és látogatók előtt tárja fel a spiritualitás és a kultúra titokzatos világát.

Ízisz temploma a Nílustól körbevéve Spengler szerint e művészet síkhatást akar elérni, még ott is, ahol testszerű eszközöket vesz igénybe. "Az egyiptomi ember számára a királysír fölé tornyosuló piramis nem más, mint háromszög, hatalmas, az utat lezáró, a tájat uraló, s a legerőteljesebb kifejezési erőről tanúskodó sík, bárhonnan közeledjen is feléje." "E művészet semmiféle olyan kitérőt nem nyújt, amely könnyítene a lélek feszültségén. Vajon nem ez az - mégpedig a lehető legfennköltebb nyelven kifejezve -, amit valamennyi térelméletünk szeretne szavakba önteni? Kőbe zárt metafizika."

India Egyiptom után térjünk át annak szöges ellentétére, az indiai kultúrára. A spengleri módszert használva nézzük India időszemléletét, túlvilágképét és temetkezési szokásait. Indiában az időt körforgásnak tekintik, ahol négy világkorszak (úgynevezett juga) ismétlődik ciklikusan, az aranykor, ezüstkor, bronzkor és vaskor. A hinduizmus meghatározó tétele a reinkarnáció, a születés és a halál örök körforgása. Ezzel összefügg a halottak elégetésére vonatkozó hindu szokás, ami egyúttal az idő és a történelmi maradandóság tagadása, éppen ellentéte annak, amit Egyiptomban látunk.

A hindu temetkezési szokások szoros kapcsolatban állnak az indiai kultúra mély gyökereivel, ahol a fa kiemelkedő szerepet játszik. A szanszkrit szent iratok, a puránák, részletes útmutatásokat nyújtanak a fatemplomok építéséhez, ami jól tükrözi a természet tiszteletét. Az ősi szobrok eredetileg fából vagy agyagból készültek, de az idő múlásával ezek az értékes alkotások sajnos eltűntek, míg a kőszobrok, amelyek a hindu vallásban később teret nyertek, fokozatosan az első század után kezdtek elterjedni. Ezen műalkotások nem csupán esztétikai értékkel bírnak, hanem a hit és a kultúra mélyebb megértését is segítik, amely a hindu hagyományokban az anyag és a szellem összefonódását tükrözi.

A Dashavatara, a 6. századi Lalitpurban található indiai kőtemplom, nem csupán építészeti remekmű, hanem egy mélyebb kulturális és filozófiai diskurzus része is. Oswald Spengler, a neves német filozófus, Indiát ahistorikus kultúrának tekinti, ahol az idő és a történelem nem játszik lényegi szerepet. Szavai szerint: "Az az indiai kultúra, mely a nirvánáról kialakított eszméje révén a legkifejezettebben tükrözi az ahistorikus lelket, a 'mikor' kérdése iránti érzéketlenséget mutat." Spengler érvelése szerint az indiaiak nem rendelkeztek valódi asztronómiával vagy naptárakkal, így a történelem fogalma is elmosódottá vált. A történelem rögzítése Ceylonban, a Kr. u. 500 körüli "Mahavansa" megjelenésével kezdődött, de ez még mindig távol áll a klasszikus értelemben vett történetírástól. Spengler rámutat arra, hogy az indiai ember világlátása olyan történetietlenséggel bír, hogy egy-egy írás megjelenését sem képes időben elhelyezni. Így a szanszkrit iratok, amelyek hosszú évszázadok alatt formálódtak, inkább egy szerves, folyamatosan bővülő szövegmasszaként léteznek, semmint egyéni szerzők által megfogalmazott gondolatok sorozataként. A buddhizmus esetében ez a jelenség még hangsúlyosabb: Buddha tanításait a szájhagyomány őrizte, és csak Kr. e. 1. század körül kezdték lejegyezni. Ezért a buddhista irodalom kimeríthetetlen forrást jelent, de pontosan megmondani, mit is mondott az eredeti Buddha, szinte lehetetlen. Spengler szerint az indiai történelem korai szakasza csupán álomszerű-mitikus formában maradt fenn, ahol az idő múlása nem jelentett semmiféle valóságos jelentőséget. "Az indiaiaknak nem volt órájuk, így történelmük sem; a nirvána eszméje is az időszámítás hiányában nyilvánul meg." A Védák korától Buddháig terjedő ezer év, amely Spengler szerint "az alvó ember mozgalmaira" emlékeztet, valóban álomszerű állapotként hat ránk. Ezzel szemben ő Egyiptomot a rögzített emlékezet szimbólumának tekinti: "India mindent elfelejtett, míg Egyiptom semmit." A hindu vallás tanításaiban is megjelenik ez az "álomszerűség", amely a "májá" fogalmához kapcsolódik: az illúziók világához, az anyagi léthez, amely eltakarja a szellemi valóságot. Az indiai művészet, a mandalák, lótuszvirágok és a Siva kozmikus tánca mind ezt az átmenetiséget és az anyagi világ mulandóságát hangsúlyozzák, megörökítve a szellemi valóság mögötti mélyebb igazságokat.

Siva istenség tánca, a karok az álomszerűség és illúzió benyomását keltik

Lakshmi istennő lótuszvirágon ül

Mandala szimbólum, melynek közepén az "óm" mantra ragyog. Ezt az érzést még inkább fokozza a hindu szentélyben terjengő füstölő illata, amely a spiritualitás mélységeit idézi fel.

Spengler Indiával kapcsolatos megközelítése meglehetősen tömör, és nem azonosítja annak alapvető szimbólumát. Azonban a művéhez kapcsolódó későbbi elemzések az álmok szürrealitását e szimbólumként értelmezik. "A Nyugat alkonya" című művében Spengler nyolc jelentős kultúrát és civilizációt említ: az egyiptomit, a sumér, a kínait, az indiai, az antik (görög-római) és a nyugatit, valamint a mexikói (azték és maja) és a "mágikus" kultúrákat (arab, zsidó, perzsa, káld). Kiemelten az antik és a nyugati kultúrákkal foglalkozik, míg az egyiptomi és a mágikus kultúrák csak mellékesen jelennek meg, mivel ezek ismerete a legkiterjedtebb számára. Spengler úgy véli, hogy az orosz kultúra a jövőben kibontakozóban van, és akár a kilencedik magaskultúrává válhat. A könyvben Kína csak röviden kap szerepet, ezért mi is csupán néhány lényeges megállapításra szorítkozunk, főként a kínai civilizáció idő- és térszerkezetével kapcsolatban. Spengler megállapítja, hogy Kína, akárcsak Egyiptom, historikus kultúra, ahol az időszámítás és a múlt dokumentálása kiemelt jelentőséggel bír. A mitikus Sárga Császár (Huangdi) uralkodásának kezdetét Kr. e. 2698-ra teszi, míg az első, történelmi szempontból is igazolt kínai dinasztia a Hszia-dinasztia, amely Kr. e. 2070-1600 között uralkodott. Kína hosszú idő óta nyomon követi az időt, és számára fontos a sírhelyeinek és emlékezetének megőrzése.

Konfuciusz (Kr. e. 551-479) sírja Ami a térszemléletüket illeti, azt leginkább a természetalkotta kanyargós út írja le, mint amilyen a Sárga folyó folyása, vagy a kínai nagy fal kígyózása a domborzathoz igazodva. Az alábbi képek ezt szemléltetik:

A kínai sárkányfestmények, mint a Sárga folyó (Huang-ho) vagy a monumentális Kínai Nagy Fal, valamint Guo Xi "Korai tavasz" című műve, egyedülállóak a világ művészetében. Európában és más tájakon nem találkozunk olyan festészeti hagyománnyal, amely olyan mélyen gyökerezik a kínai lélekben, mint ezek a tájképek és mitikus lények. Spengler megfigyelései szerint Kína, sokfélesége ellenére, az egyiptomi civilizációhoz hasonló ősi szimbólumokkal bír, amikor a természet és az élet útjainak kanyargásáról van szó. Míg az egyiptomi művészet a megírt szabályok mentén halad, a kínai alkotások egyfajta vándorlást tükröznek, ahol a művész nem csupán a tájat örökíti meg, hanem élményei és érzései révén kapcsolódik hozzá. Ezért a kínai festészet nem a sima, kőből épített utak mentén halad, hanem a barátságos természet ösvényein kanyarog. Ahogyan a kínai ember belemerül az élet folyamába, úgy követi a taoista életút bölcsességét is; a Nílus völgye és a Huang-ho menti táj viszonyulása is tükrözi ezt az összetett kapcsolatot, akárcsak a kövekkel övezett templomok útjai és a kínai kertek labirintusait formázó kanyargós ösvények.

A "szerény adminisztrátor kertje" (i. sz. 1.506-1.521) A fenti képen a híd szándékosan "cikk-cakkos", ez annak a filozofikus nézetnek a megjelenítése, amely szerint a kóborló elme titkokat tárhat fel. A kínaiak a kertészetet ugyanolyan művészeti formának tartják, mint amilyen a festészet vagy a költészet - sziklák, virágok és növények, víz és híd - harmónia, struktúra, esztétika és filozófia. Spengler az alábbit írja: "A táj egyetlen más kultúrában sem válik ilyen mértékben az építészet sajátképpeni anyagává. Kínában a valamennyi épületben érvényre jutó szabályszerűség és egység vallási alapzaton fejlődött ki [..] a létesítmények mindegyikénél szigorúan betartott észak-déli tengellyel együtt [..]. A templom nem valamiféle egyedül álló épület, hanem olyan létesítmény, melyben a dombok, vizek, fák, virágok s a meghatározott módon megformált és elrendezett kövek éppoly fontos szerepet játszanak, mint a kapuk, falak, hidak és házak. Ε kultúra az egyetlen, melyben a kertművészet egyúttal nagy formátumú vallásos művészet is."

**Kínai kertek: A Táj és Építészet Harmóniája** A kínai kertek titkos szépsége az épületek architektúrájában és a tájban rejlő szoros kapcsolatban rejlik. Az egyiptomi építészet dominálja a tájat, míg a kínai struktúrák szervesen belesimulnak annak természetes formáiba. Egyesek úgy vélik, hogy Kína történelme is olyan kanyargós utakat jár be, mint a földrajzi jellemzői — dombjai és folyói. Zeng He felfedező például 1402 és 1435 között hajóflottájával eljutott az arab félszigetre és Kelet-Afrikába, és ha ez a felfedező szellem folytatódott volna, Kína akár olyan gyarmatosító nagyhatalommá is válhatott volna, mint Nagy-Britannia. Azonban a császári hatalom és a közigazgatás átalakulása miatt ezek az expedíciók leálltak, így Kína ismét a befelé fordulás útjára lépett. **A Mágikus Kultúra Nyomai** Beszéljünk a mágikus kultúra fogalmáról is, amelyet Spengler fogalmazott meg, és amely a közel-keleti népek — például perzsák, arabok, káldeusok és zsidók — közös létszemléletére reflektál. Az első keresztények is ehhez a körhöz tartoznak, azonban a keresztény kultúra később már az antik, majd a nyugati művészet jegyeit mutatja. A mágikus kultúra az időt morális dimenziókkal tölti meg, és az eseményeket szakaszokra osztja: a világ teremtésétől kezdve a bűnbeesésen, a megváltás eljövetelén át, egészen Jézus második eljöveteléig és az ítélet napjáig. E nézőpont szerint a történelem a jó és a rossz harcát tükrözi, amelynek végén a jó végül győzedelmeskedik. Ez a szakaszolt időszemlélet és a vallási elképzelések - a túlvilág és az eszkhatológia - szoros kapcsolatban állnak egymással; a keresztényeknél az idő Krisztus születésétől, míg az iszlámban Mohamed futásától számítódik. A temetkezési szokások terén a túlvilágkép és a mennyország ígérete spirituális értelemben teljesen különválik a fizikai testtől. Ezért az ábrahámi vallásokban nem találunk mumifikálást vagy tárgyak elhelyezését a halottal, és a hamvasztás is tilalom alá esett, ami a historikus időszemléletet is alátámasztja. Spengler a mágikus kultúra térszemléletét "barlangszerűséggel" jellemzi, amely a dualista létszemléletet tükrözi. A sivatagi barlangba beszűrődő fény éles kontrasztban áll a sötétséggel, így ez a kultúra a világot a jó és rossz, fény és árnyék, Isten és ördög, menny és pokol, angyalok és démonok, hívők és hitetlenek ellentétpároként szemléli. Ez a nézőpont mélyen gyökerezik a mágikus kultúra felfogásában, amely a világot egy folyamatos harc színtereként írja le.

A barlang, mint a mágikus kultúrák ősi szimbóluma, mélyen gyökerezik az emberi történelemben. E titokzatos helyek nem csupán a természet csodáit rejtik, hanem olyan szellemi utazások színhelyévé is váltak, ahol az őseink kapcsolatba léptek a transzcendenssel. A barlang falai a múlt titkait őrzik, festmények és carvings formájában, amelyek a szellemekkel, istenekkel és a természettel való kapcsolatok kifejeződései. A sötétség és fény ellentéte, a barlang egyfajta kapu a tudás és a misztikum birodalmába, ahol a föld mélye és az égi magasságok találkoznak. E varázslatos helyek nem csupán menedéket nyújtottak, hanem a rituálék színhelyévé is váltak, ahol a közösségek összegyűltek, hogy megünnepeljék az élet ciklusait és a természet erejét. A barlang így nem csupán fizikai tér, hanem egy szimbolikus világ, ahol a múlt és a jövő egyaránt összefonódik.

A mecset belsejébe beáramló fény és a zárt kupola olyan érzést kelt, mintha egy barlang mélyén tartózkodnánk. A mágikus gondolkodású ember szilárdan hitte, hogy minden dolognak megvan a maga ideje, amely az ősi szövegek mélyén rejtőzik. E hit alapján alakult ki az ősi asztrológiájuk, amely szerint a csillagok és bolygók pozíciója képes előre jelezni a jövőbeli eseményeket. Az egész világot áthatja a misztikum, a varázslat és a titkos tudás (gnózis) légköre. Az embereket démonok fenyegetik, míg az angyalok védelmezik őket; amulettek és talizmánok nyújtanak biztonságot, és az alkímia, kabbala, szent ereklyék és titkos írások világában élnek. Salamon pecsétje, a bölcsek köve és a szent grál mind-mind a misztikus tudás szimbólumai. A mágikus kultúrában a festészet és szobrászat nem játszhatott központi szerepet, mivel az emberábrázolás elkerülendőnek számított. Így a kultúra befelé forduló lelkisége az építészetben találta meg kifejeződését, különösen a zárt kupolájú mecsetek formájában. A misztikum pedig a mecset díszítőelemeiben, mint a mozaikok, kalligráfiák és arabeszkek, kapott hangsúlyt.

Arabeszk, Zájed sejk mecset, Abu-Dhabi Az arany gyakori használatával kapcsolatban Spengler arra hívja fel a figyelmet, hogy ez nem valódi szín, a természetben nem fordul elő, ezért természetfeletti hatást kelt: "A mágikus lélek minden történésben rejtélyes, a világbarlangot szellemi szubsztanciájukkal átható erők kifejeződését érezte - ezért a színt aranyszínű háttérrel zárta le, vagyis olyasvalamivel, ami minden természetes színen túl helyezkedik el. Az arany egyáltalában nem szín; az általa keltett összetett érzéki benyomás - ellentétben a sárga színnel - egy, a felszínen áttetsző közeg fémes, diffúz visszasugárzása révén jön létre."

A Szent Korán – az aranyszínű arabeszkek és a különleges írásjegyek varázslatos világa – egy különleges mágikus érzést teremt. Érdemes megemlíteni, hogy Spengler a korai keresztények mellett a Bizánci Birodalmat is a mágikus kultúrák közé sorolja. Bizánc, a misztikus vallásosságával, a világi és egyházi hatalom szoros összefonódásával (cezaropápizmus), valamint egyedi művészeti kifejezésmódjaival – mint a kupolás bazilikák és az aranyozott ortodox ikonok – a Közel-Kelet szellemi hatásának is tükrében állítja meg a figyelmet. Itt valóban egy különleges kulturális és spirituális örökség bontakozik ki, amely lenyűgöző hagyományokat és mély eszmei tartalmakat hordoz.

"Krisztus Pantokrátor", 6. századi ikon a sínai Szent Katalin-kolostorból. A két oldalon eltérő arckifejezés az isteni és emberi természet egységét jelképezi

A 12. századi vlagyimiri istenanya ikon, valamint annak 1703-as másolata Oroszországban, egyedülálló művészeti és vallási értékeket képvisel. Spengler módszere a kultúrák létszemléletének mélyebb megértésére irányul, amely a legbelső lélekformák vizsgálatán keresztül valósul meg. A tér- és időszemlélet, a historikusság, a túlvilágkép, valamint a temetkezési szokások mind olyan aspektusok, amelyeket a filozófus alaposan elemez, miközben az ősszimbólumot kutatja. Ez az ősszimbólum a vallásban és a művészetekben mutatkozik meg a legnagyobb erővel és tisztasággal, így a művészet válik az a közvetítő eszközzé, amelyen keresztül egy nép lelki világát feltárhatjuk. A kutatásunk során Egyiptom, India, Kína és a mágikus kultúrák kerültek a középpontba. Fontos megjegyezni, hogy Spengler nem foglalkozik a sumérokkal, az aztékokkal és a majákkal; e népek elemzése más kutatókra marad. A Nyugat alkonya című művében a legtöbb figyelmet az antik (görög-római) és a nyugati kultúrára fordítja, bemutatva számos műalkotásukat, amelyeket a második részben részletesen megvitatunk. A harmadik rész a sztyeppei kultúrára és a magyar ősvallásra összpontosít, ahol a sztyeppe létszemléletét és a magyar ősszimbólumot kutatjuk a Spengler által alkalmazott módszertan segítségével. Doktor Faust (A szerző, aki szívesen osztja meg gondolatait az olvasókkal.)