Fedezd fel a kubai szivar rejtélyét, ahol a titok egyik kulcseleme olyan meglepő dolog, amire valószínűleg nem is számítanál!
A kubai szivar története gazdag hagyományokban és évszázadokra nyúlik vissza. Kuba mint a dohánytermesztés egyik fő központja a XVIII. században vált világhírűvé a kiváló minőségű szivarjairól.
Nem sokkal azelőtt, hogy a spanyol korona a kubai dohány monopóliumát bevezette, egy különleges mesterség kezdett formát ölteni. A dohány előállítása a mai napig titkokkal övezett hagyomány, amelyet generációról generációra örökítenek át. Különös figyelmet fordítanak a dohánylevelek gondos válogatására és a gyártó manufaktúrák szakmai tudására. Az idő múlásával a helyi, kézzel készült szivarok nem csupán a luxus megtestesítőivé váltak, hanem a kifinomult, elit életstílus elengedhetetlen szimbólumaiként is ismertek.
A szivar elkészítése egy rendkívül összetett és precíz folyamat, amely számos lépést foglal magában. Kezdődik azzal, hogy a dohányt gondosan termesztik és ápolják, figyelembe véve a növény igényeit és a környezeti feltételeket. Ezt követi a speciális szárítási eljárás, amely során a levelek elveszítik nedvességtartalmukat, de megőrzik ízüket és aromáikat. A gyártás során a dohánylevelek alapos osztályozáson és válogatáson esnek át, hogy a legjobb minőségű fajták kerüljenek a keverékbe, amelyet blendnek hívunk. Ez a keverék alkotja majd a végső terméket, amelyet kézzel sodornak, így minden egyes szivar egyedülálló műalkotásként születik meg. A kézműves technika, amelyet a mesterek alkalmaznak, garantálja, hogy minden szivar különleges élményt nyújt a füstölés során.
A kubai szivargyártás szíve-lelke a torcedor, vagyis a képzett szivarsodró, illetve annak munkája. Ezek az emberek 3-5 éves képzést kapnak, azzal együtt, hogy generációkon át öröklődő technikákat alkalmaznak, amelyekkel naponta egy-egy torcedor 100-150 szivart készít el kézzel.
A kubai szivargyártás megőrizte hagyományos vonásait a XXI. században is, ugyanakkor bizonyos aspektusai a modernizáció irányába is elmozdultak. Ami viszont állandónak tűnik, az a felolvasó szerepe, amely a munkafolyamat szerves részét képezi. Az El País riportja alapján Felicia Alejandra Torres Rodríguez pontosan 11 órakor kezdi meg második műszakát a neves havannai Partagás Dohánygyárban. A csengő hangjára a munkások lekapcsolják a fülhallgatóikat és a mobiltelefonjaikat, majd visszaülnek asztalukhoz, hogy nekilássanak a munkának. Felicia ekkor egy mikrofonba kezd beszélni, és megkezdi a felolvasást, amely nem csupán szórakoztatja őket, hanem inspirációval is szolgál a munka során.
Legyen szó a nagyszerű költő, José Martí mélyen átható verseiről, vagy Gabriel García Márquez időtlen regényeiről, a lényeg, hogy élvezetes és érthető mesélésük képes megtörni a szivarsodrás unalmas ritmusát. A felolvasó nem csupán passzív előadó, hanem aktív résztvevő is a beszélgetésben; a hallgatóság bátran kérdezhet tőle. A kérdések változatosak lehetnek: Ki érkezett előbb a történelem színpadára, a rómaiak vagy az egyiptomiak? Milyen jótékony hatásai vannak a bazsalikomnak? Milyen irányból közelít a következő hurrikán, és melyik kubai területeket érinti majd?
A fennmaradt iratok tanúsága szerint a felolvasás hagyománya kubai eredetű, és az első alkalomra 1865 decemberében került sor abban a gyárban, ahol ma is Torres élénk előadásokat tart. Ezt követően a felolvasás eljutott Nicaraguába, Puerto Ricóba és a Dominikai Köztársaságba is. Azonban napjainkban már csak Kuba dohányüzemeiben jellemző, ahol az áramkimaradások ellenére is folytatódik a történetmesélés – akár világítás és hangosítás nélkül is. Az élő narráció varázsa sosem múlik el.
Torres öt évvel ezelőtt úgy döntött, hogy otthagyja az órásmesterséget, mert mindig is arról álmodott, hogy felolvasó legyen a legnevesebb üzem egyikében. A felvételi folyamat három héten át tartott, amely során napi három műszakban, a másik két jelölttel együtt, folyamatosan olvastak fel. Ennek célja az volt, hogy a munkások saját maguk válasszák ki, kinek a hangját szeretnék hallani napi nyolc órán keresztül a jövőben. Végül Torres lett a befutó, így 53 évesen ő lett a legfiatalabb felolvasó ebben a különleges szakmában.
Zoe Nocedo, a Dohánymúzeum történésze, aki már húsz éve áll a múzeum élén, hangsúlyozza, hogy a dohány története elválaszthatatlan Kuba gazdag múltjától. A szigetország dohányiparában dolgozók mindig is kiemelkedtek műveltségükkel és aktív politikai szerepvállalásukkal. Az elmúlt két évszázadban vezetőik többször is sztrájkokat szerveztek a munkabérek emeléséért és a munkakörülmények javításáért, demonstrálva ezzel elkötelezettségüket a jobb életkörülményekért.
Nyugodtan felvethetjük a kérdést, hogy miért olyan különleges a kubai szivar, és vajon mindig is így volt-e? A válasz röviden: nem. A kubai szivar nem mindig volt a prémium termékek élvonalában. Azonban Kuba éghajlati viszonyai ideális feltételeket teremtenek a kiváló minőségű dohány termesztéséhez, ami elengedhetetlen a prémium szivarkészítéshez. Ezen kívül a szivargyártás módja is kulcsszerepet játszik: a kubai torcedorok, vagyis a szivarszakértők, akik mesteri tudással és szigorú szabványok alapján készítik a szivarokat, hozzájárulnak ahhoz, hogy a kubai szivarok világszerte elismertek legyenek.
A XIX. század közepétől kezdődően három kiemelkedő kubai szivarfajta hódította meg a piacot, és váltak a szivaripar zászlóshajóivá.
Az 1959-es kubai forradalom következményeként azonnal államosították a dohányipart, ami több jelentős szereplőt arra kényszerített, hogy elhagyja az országot. Dominikában és Nicaraguában új gyárakat alapítottak, ezzel új fejezetet nyitva a dohánytermelés történetében. Az 1962-től bevezetett amerikai kereskedelmi embargó nem segítette elő a kubai szivarok exportját, ugyanakkor érdekes módon ez a korlátozás paradox módon hozzájárult ahhoz, hogy a világ más tájain a kubai szivarok hírneve egyre csak növekedett.
A kubai szivarexport ma már több százmillió dolláros bevételt generál a szigetország számára, munkahelyeket teremtve több ezer embernek, miközben jelentős turistacsalogató szerepet is betölt. A kubai szivargyártás jövője a hagyományok ápolásában és a fenntartható fejlődés előmozdításában rejlik. A havannai kormány érthetően arra összpontosít, hogy megőrizze a tradicionális, manufaktúraszerű gyártási technikákat, és javítsa a minőség-ellenőrzési folyamatokat. Különösen fontos, hogy óvja a "Habanos" védjegyet, amely a kubai szivarok nemzetközileg elismert szimbóluma. Az állami tulajdonú "Habanos S.A." vállalat felelős a kubai szivarok nagykereskedelméért, és kizárólagosan irányítja a globális értékesítést, így biztosítva a kubai szivarok hírnevének fenntartását a piacon.
