A Szaturnusz körül egy hatalmas jégtükör forog, amely szinte teljes mértékben visszaveri a napfény ragyogását.

Hátborzongató rejtély: 20 évig levelekkel terrorizálták egy kisváros lakóit

Miután hátunk mögött hagytuk a Titan fojtogató, narancssárga légkörét és metántavai, képzeletbeli űrhajónk irányt vált, és a Szaturnusz-rendszer egy kisebb, ám annál ragyogóbb gyöngyszeme felé tart. A távoli horizonton egy aprócska, vakítóan fehér gömb bontakozik ki, olyan fényesen ragyog, hogy szinte a Naprendszer tükre lehetne. Ez az Enceladus, a Szaturnusz hatodik legnagyobb holdja, egy mindössze 500 kilométer átmérőjű jéggolyó, amely első pillantásra egy jelentéktelen, fagyott világ képét mutatja - hasonlóan a Jupiter körüli Europa holdhoz. De ahogy azt már jól tudjuk, a külső megjelenés gyakran megtévesztő.

Az Index legújabb cikksorozata most a Naprendszer lenyűgöző holdjaira fókuszál, hogy felfedjük a világűr rejtett titkait és csodáit. Korábban már részletesen bemutattuk a Jupiter négy legnagyobb holdját, valamint a Szaturnusz híres Titánját is. Most pedig egy újabb izgalmas égitestet vizsgálunk, amely a gyűrűk urának körül kering. Ez a különleges hold nem csupán lenyűgöző felszínével hívja fel magára a figyelmet, hanem egy olyan titkot is rejteget, amely miatt a Naprendszer egyik legfontosabb asztrobiológiai célpontjává lépett elő. Készüljünk fel egy izgalmas felfedezésre!

Az Enceladus, a Szaturnusz lenyűgöző holdja, valójában életjelet mutat. Geológiai szempontból rendkívül aktív, és a déli pólusán található hatalmas repedései, más néven "tigriscsíkok", folyamatosan jéggel, vízgőzzel és szerves molekulákkal teli gejzíreket lövellnek ki, amelyek több száz kilométer magasra emelkednek, egyenesen a világűrbe. Ezek a lenyűgöző kitörések egy hatalmas, a felszín alatt elhelyezkedő, folyékony vízből álló globális óceánból származnak. Az Enceladus nem csupán titokzatos óceánját rejtegeti, hanem szó szerint "felajánlja" nekünk annak mintáit, ahogy az űrbe szórja őket.

Az Enceladus leglátványosabb jelenségei kétségtelenül a déli sarkán megfigyelhető kriovulkáni kitörések. A hold felszínét itt négy, párhuzamosan futó, kékes árnyalatú, mély tektonikus hasadék szeli át, amelyeket a kutatók tigriscsíkoknak neveztek el. Ezek a repedések geológiailag rendkívül fiatalok és melegebbek, mint a környező területek, ami egyértelműen belső hőforrásra utal.

A Cassini-űrszonda 2005-ben fedezte fel, hogy ezekből a hasadékokból hatalmas vízpára- és jégszemcse-oszlopok törnek elő, amelyek a gyenge gravitáció miatt egészen az űrbe szöknének, ha a Szaturnusz gravitációja nem fogná be őket. Ezek a gejzírek másodpercenként több száz kilogramm anyagot juttatnak az űrbe, amelynek egy része visszahull a holdra, beborítva azt egy friss, tiszta hóréteggel. Ez a folyamatos "hóesés" a magyarázat az Enceladus elképesztő fényességére:

A kitörések során keletkező anyag egy hatalmas, a Szaturnusz körül keringő, jégszemcsékből álló gyűrűt, az úgynevezett E-gyűrűt hoz létre. Ezáltal Enceladus nem csupán a saját felszínét alakítja, hanem aktívan befolyásolja a bolygó környezetét is.

A gejzírek felfedezése azonnal felvetette a kérdést: honnan származik ez a rengeteg víz? A Cassini-misszió éveken át tartó mérései (a hold gravitációs mezejének és apró ingadozásának, ún. librációjának vizsgálata) végül egyértelmű választ adtak: az Enceladus 20-30 kilométer vastag jégkérge alatt egy globális, folyékony, sós vízből álló óceán rejtőzik, amelynek mélysége helyenként elérheti a 10 kilométert is. De a történet itt válik igazán izgalmassá. A Cassini több alkalommal is átrepült a gejzíreken, és műszereivel közvetlenül elemezte azok összetételét. Az eredmény minden várakozást felülmúlt.

A legmeghatározóbb felfedezés a hidrogénmolekulák és a mikroszkopikus szilícium-dioxid szemcsék jelenléte volt a kitörések során. Ezek a jelek egyértelműen utalnak a Földön található hidrotermális kürtők aktivitására. Ezek a különleges helyszínek, ahol a forró, ásványi anyagokban gazdag víz kölcsönhatásba lép a tengerfenék kőzeteivel, igazi életforrások. A föld alatti óceánok mélyén ezek a kürtők olyan ökoszisztémáknak adnak otthont, amelyek teljesen elzártak a napfénytől, mégis virágzó életformákkal bírnak. Enceladuson tehát minden adott lehet az élet megjelenéséhez, ahogy azt mi ismerjük.

Ezzel az Enceladus a Naprendszer legígéretesebb célpontjává vált a földönkívüli élet kutatásában, talán még az Europánál is kecsegtetőbbé, hiszen az óceánját nem kell megfúrni - elég "megkóstolni" azt, amit az űrbe lövell.

Az Enceladus felfedezését William Herschel, a neves német-brit csillagász tette 1789-ben, nem sokkal azt követően, hogy befejezte a korabeli legnagyobb, 1,2 méter átmérőjű teleszkópja megalkotását. E lunae, amely a Szaturnusz belső holdjaival együtt kering, 1847-ben fia, John Herschel adta nevét. A név a görög mitológiára utal: Enkeladosz a gigászok egyik képviselője volt, a százkarú óriások népes csoportjának tagja, akit a legendák szerint Pallasz Athéné győzött le a gigászok és az istenek közötti háborúban.

A hold évszázadok során csupán egy elhalványult, érdektelen fénypontként lebegett az éjszakai égbolton. A Voyager-szondák az 1980-as években suhantak el mellette, és bár megörökítették sima, fényes felszínét, az igazi titkai rejtve maradtak. Az Enceladus, amely kezdetben egy unalmas jéggömbnek tűnt, a Cassini-misszió révén vált az űrkutatás igazi sztárjává, felfedve lenyűgöző jégkitöréseit és rejtett óceánját, amely új kérdéseket vetett fel az élet lehetőségéről a Naprendszerünkben.

A Cassini lenyűgöző felfedezései nyomán a tudományos közösség egy új, célzott küldetés iránti vágyat fejez ki, amely az Enceladusra irányul. Számos missziós terv született, de a legkiforrottabb mind közül az Enceladus Orbilander. Ez a szonda először a hold körüli pályára állna, hogy alaposan feltérképezze a gejzírek működését és a felszíni viszonyokat, majd a déli sarkvidék közelében landolna. A lander fő feladata az lenne, hogy a gejzírekből érkező friss "havat" elemezzen, és rendkívül érzékeny műszereivel helyben kutassa az élet biokémiai nyomait, mint például aminosavakat vagy zsírsavakat. Egy ilyen küldetés talán véglegesen választ adhat arra a kérdésre, hogy egyedül vagyunk-e a Naprendszer titokzatos tágasságában.

A Szaturnusz holdainak felfedezése során felfedeztük a Föld fagyos ikertestvérét, a Titant, valamint az űr végtelenjébe lövellő apró csodát, az Enceladust. Két teljesen különböző, mégis lenyűgöző világot, amelyekhez hasonlót a Naprendszer más szegletében nem találunk. Azonban kalandunk még nem ért véget. Képzeletbeli űrhajónk most a Naprendszer távoli, kéken derengő tájaira indul. Elhagyjuk a gázóriásokat, és belépünk a jégóriások birodalmába. Következő megállónk a Neptunusz, és annak legnagyobb, legkülönösebb holdja, a Triton: egy fagyos világ, ahol a bolygó körüli keringés nem a megszokott irányban történik, és a felszínén nitrogénjég-vulkánok szeszélyesen pöfékelnek.