Sztárok és a rögvalóság tánca a Kádár-korban – emlékek ébresztése a 90 éve született szülők számára A Kádár-kor nem csupán politikai és társadalmi események sorozataként maradt fenn a történelemkönyvek lapjain, hanem egy különleges kulturális időszak is
A budapesti Belgrád rakparton egy impozáns polgári lakás bújt meg, amely nem csupán a családi élet színhelyéül szolgált, hanem a magyar fotográfia egyik kulcsfontosságú központjává is vált a közelmúltban. Itt élt Szalay Zoltán és felesége, László Ágnes, aki újságíróként tevékenykedett, és otthonuk a hazai fotós közösség társasági életének nélkülözhetetlen alkotóelemévé vált. A Belgrád rakpart, mint a hely szelleme, Szalay magánéletében is központi szerepet játszott, amelyet felesége a Duna közelségével indokolt.
Az 1935-ben Budapesten született fotográfus életének első évei szinte teljes egészében a Duna körül forogtak; a folyó nemcsak a tájat, hanem a család mindennapjait is meghatározta. Édesapja a két világháború közötti időszakban a magyar folyamhajózás kereskedelmi képviseletét irányította az Al-Dunán, így a család Giurgiuban és Bécsben is otthonra lelt, mielőtt 1940-ben Budára költöztek, a Horthy Miklós körtér, ma Móricz Zsigmond körtér környékére. Szalay a budai ciszterci iskola padjait koptatta, ahol az impériumváltás után, nyolcadikos korában, olyan későbbi neves művészekkel végzett együtt, mint a festőművész Lakner László és Szabó Ákos. Ekkoriban Latinovits Zoltán is itt tette le érettségijét, így a helyszín valódi kulturális központtá vált.
Szalay osztályidegenként kezdetben nem mehetett gimnáziumba, így gyermekkori álma, a hajózás mint élethivatás is örökre zárójelbe került. Ráadásul édesapja az ötvenes évek elején elhunyt, ami rögtön családfenntartóvá avatta a tizenhét éves fiatalt. Bár kartáncosként még a Nemzeti Színház színpadán is fellépett - részben innen ered későbbi bensőséges kapcsolata a színház és a tánc, a színészek és a táncosok világával -, ám végül egzisztenciális okokból inkább optikai csiszolóként helyezkedett el az ötvenes évek elején.
A fotográfia világába egy merész ugrással lépett be 1952-ben, amikor is igazolványkép-készítőként kezdte bejárni Szabolcs-Szatmár-Bereg megye faluinak utcáit. A feladat, bár nem volt kifejezetten kreatív, lehetőséget adott számára, hogy felfedezze a kelet-magyar táj színes és sokszínű világát, amely gazdag inspirációt nyújtott. E tapasztalatok segítették őt abban, hogy 1954-ben a Fővárosi Fotó Vállalat, közismertebb nevén a Főfotó, riporterosztályán kezdhesse meg pályafutását. Közben katonai szolgálatra is behívták, ahol a különös sorsú Pálinkás Pallavicini Antal parancsnoksága alatt álló rétsági harckocsizó ezrednél töltötte el a 1956-os év novemberéig tartó időszakot, ám a forradalom eseményei nem alakították át az életét. Leszerelését követően egészen 1964-ig aktívan dolgozott a Főfotónál riporterként, és ezzel párhuzamosan, 1958-tól hosszú évtizedekre elkötelezte magát a Rádió és TV újság fotósaként, ahol számos emlékezetes pillanatot örökített meg.
Nem túlzás azt állítani, hogy a műsorújság a párt hivatalos lapjánál, a Népszabadságnál is népszerűbb volt ebben az időszakban. A rádió és a Kádár-korszak hajnalán elindult hazai televíziózás fokozatosan a legszélesebb körben fogyasztott médiummá vált, mind a hírek, mind a szórakozás terén. Szalay tehát a korszak hazai viszonyai között a legérdekesebb és legaktuálisabb témák feldolgozását kapta feladatául. E témák közé tartoztak színházi és koncertfotók, beleértve komolyzenei eseményeket, a hazai beatkorszakot, valamint a nyolcvanas évek egyre bővülő kulturális életének dokumentálását. Emellett ismert művészek portréin is dolgozott. A Fortepanon olyan különleges felvételeket találunk, mint amikor Igor Sztravinszkij az Erkel Színházban vezényli a Magyar Állami Hangversenyzenekart, vagy amikor Kodály Zoltán a Magyar Rádió stúdiójában olvas fel.
Ha már a rádiózás világáról beszélünk, érdemes megemlíteni Szalay Zoltán nevét, aki a rendszerváltozás időszakát nemcsak élte, hanem fényképezte is. Képei tanúi a Szabó család szereplőinek és a szilveszteri rádiókabarék fellépőinek, köztük Gobbi Hildának, akit a fotográfus különösen kedvelt. A művésznő iránti vonzalma nemcsak tehetségéből fakadt, hanem abból a fáradhatatlan munkából is, amelyet a régi Nemzeti Színház megmentéséért végzett. A színházépület sorsát Szalay Zoltán is megörökítette, amikor a közeli Blaha Lujza téri sajtóházból figyelte a történéseket.
Szalay felvételeinek megkerülhetetlen része a különféle televíziós vetélkedők idején készült anyagok gyűjteménye, ahol a Ki mit tud? és az 1968-as Táncdalfesztivál emblematikus fellépői mellett olyan ikonikus művészek is feltűnnek, mint Szécsi Pál és Katona Klári. Ezen kívül a mára legendás tévébemondók és műsorvezetők egyes címlapfotói is megelevenednek a képeken. Érdemes megemlíteni Déry Tibort is, aki idős korára újra virágzásnak indult, köszönhetően a Képzelt riport által elért kiemelkedő színházi sikerének.
Szalay Zoltán munkásságában különösen jelentős szerepet játszottak a szociográfiai jellegű témák, amelyeket gyakran saját inspirációja alapján dolgozott fel. Amikor 1964-ben csatlakozott a frissen alapított Tükör hetilaphoz fotóriporterként, máris szembesült élete első cenzúrájával. Hosszú hetek fáradságos munkájának eredményeként készült el egy ingázókról szóló anyag a Százhalombatta és Budapest közötti vasútvonalon. A lap első számában öt oldalon jelent volna meg a képanyag, azonban a nyers dokumentarizmus, amelyet bemutatott, egyáltalán nem felelt meg a korszak hivatalos narratívájának, így a cikk megjelenését a pártközpont közvetlenül letiltotta. Mindez azonban nem szegte Szalay kedvét; az évek során olyan mélyreható témák, mint a tiszai faúsztatók, a diósgyőri munkások bérfizetési napja vagy az illegális pesti jampik világa, folyamatosan a figyelem középpontjában maradtak, hitelesen tükrözve a megvalósult szocializmus mindennapi valóságát.
Az 1980-as évek közepe Szalay Zoltán életében újabb jelentős fordulatot hozott, amely egy új szintlépést is eredményezett. 1985-ben csatlakozott a Magyar Hírlaphoz, ahol az alapoktól kezdve indította el a fotórovatot. Ezt a sikert később megismételte a 1990-től megjelenő Kurírnál, majd az 1993-ban debütáló Blikknél is, de ne siessünk ennyire előre az eseményekkel. A Magyar Hírlaphoz való belépése egy olyan politikai és társadalmi átalakulás küszöbén történt, amely fokozatosan formálta a korszakot. Ennek következtében a fotográfiai hagyatékának értékes darabjait képezik a késői Kádár-kor jelentős pillanatai, ahol a szürke hétköznapokban a valaha világbajnok Lázár György éppúgy feltűnik, mint a politikai hatalmától a huszárvágással megfosztott Kádár János.
Nem elhanyagolható a közeljövőben megjelenő demokratikus mozgalmak, pártok és szervezetek képviselőinek szerepe sem. Eközben a budapesti aluljárókban megjelennek az első utcazenészek, míg a Szent István-bazilika előtt olyan tömeg gyűlik össze 1985. augusztus 20-án a Szent Jobb körmeneten, amely évtizedek óta nem volt tapasztalható. Szalay, fotóriporterként, a miniszterelnökké kinevezett Németh Miklós társaságában részt vett azon a csendes moszkvai látogatáson, ahol Gorbacsov nyíltan jelezte, hogy támogatni fogja a közelgő, többpártrendszerű magyar politikai átalakulást.
Szalay fotográfiái idővel a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásainak, a köztársaság 1989. október 23-ai kikiáltásának, a romániai forradalomnak, valamint az első szabad választásoknak a tanúi lettek. Mindezek után, amikor az új parlament megalakult, a történet még korántsem zárult le. A Kurír, majd később a Blikk indulásánál operatív szerepet vállaló fotóriporter a kilencvenes évek közepétől szabadúszóként folytatta pályafutását, éveken át dokumentálva a ránk köszöntő új korszak politikai, társadalmi és kulturális eseményeit. Az általa megörökített pillanatok nemcsak a történelem részei lettek, hanem a közönség számára is egyedülálló betekintést nyújtottak a változásokkal teli évtizedekbe.
Szalay Zoltán emlékének máig egyik legfontosabb őrzője a Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás, aminek nem pusztán kitalálója és elindítója volt 1983-ban, de harminc éven keresztül, 2012-ig szervezője és rendezője is. A sajtófotó kiállítások szerepét és jelentőségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy Szalay egykori mentoráltjai, korábban Szigeti Tamás fotóriporter, jelenleg pedig Bánkuti András fotóriporter viszik tovább a Szalay által megálmodott szellemiséget.
Szalay Zoltán, a magyar fotográfia kiemelkedő alakja, az évtizedek során nem csupán művész, hanem a szakma meghatározó intézményévé vált. Képeivel szinte mindenki találkozott már Magyarországon, ám sokan talán nem is tudják, hogy ezek a lenyűgöző felvételek tőle származnak. Az általa megörökített pillanatok révén Magyarország története több mint öt évtizeden át szavak nélkül is mesélhető el. Bár Zoltán sosem készített pontos nyilvántartást negatívjai számáról, sejthető, hogy azok száma a százezret is meghaladja. Felesége, férje elhunytát követően néhány évvel úgy döntött, hogy a fotográfiai örökségéből egy válogatás megjelenik a Fortepan archívumában, ahol ma már több mint 5500 felvétel áll rendelkezésre. Nyolc évvel a halála után, születésének kilencvenedik évfordulóján a Fugában egy különleges kiállítást és emlékestet szerveznek tiszteletére.
Szerző: Kéri Gáspár | Képmanipulátor: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai támogatásával jön létre. Az eredeti cikket itt találod: https://hetifortepan.capacenter.hu/szalay-zoltan-90.
